"Folyton vonzónak kell látszanunk" - Isabelle Huppert színésznő

  • Kriston László
  • 2008. május 8.

Film

Európa egyik vitán felüli színészóriásával, A zongoratanárnő, a 8 nő, az Amatőr, a Köszi a csokit!, A mennyország kapuja, A kaméliás hölgy, A szertartás, az Örökség, a Farkasok ideje, A haverom nője kétszeres cannes-i, velencei és César-díjas sztárjával Berlinben találkoztunk.
Európa egyik vitán felüli színészóriásával, A zongoratanárnő, a 8 nő, az Amatőr, a Köszi a csokit!, A mennyország kapuja, A kaméliás hölgy, A szertartás, az Örökség, a Farkasok ideje, A haverom nője kétszeres cannes-i, velencei és César-díjas sztárjával Berlinben találkoztunk.

Magyar Narancs: Híres arról, hogy lelki és erotikus értelemben egyaránt merész szerepeket vállal botrányízű filmekben. A zongoratanárnőben fiának beillő szeretőt kényeztet orálisan, majd elhányja magát. Az Anyámat! kockáin saját fiával bújik ágyba. Polgárpukkasztó színésznek tartja magát?

Isabelle Huppert: Sok mindenbe belemegyek. Természetesen provokatív filmekről van szó, de nem ez izgat bennük. Ha nincs az ártatlanságnak és a női sérülékenységnek legalább valamilyen halovány nyoma a forgatókönyvben, akkor nem tudom elvállalni e helyzeteknek a filmes ábrázolását.

MN: Az összetett szerepek izgatják?

IH: A komplexitás ott kezdődik, ahol a szürke zóna van. Ott találhatók az ellentmondások, a kétértelműségek a személyiségben. Ha a főszereplő tökéletesen kijön a többi emberrel, arról nem érdemes filmet készíteni - nem is hiszem, hogy ez lenne napjaink filmjeinek színvilága. Frank Capra ideje lejárt. Az európai mélyebbre hatol a női pszichében, míg az amerikai a férfiak körül mozog. Sokszor találkozom hollywoodi színésznőkkel. Mind azzal fordulnak hozzám: "Csak egyszer az életben kapjak olyan szerepet, mint te A zongoratanárnőben!"

MN: Gondol érzelmi kockázatokra, hogy a szerepei megviselhetik?

IH: Épp annyira, mint mindenki más. Miért, maga nem fél mindentől?! Csak a színészettől nem tartok. Ahhoz túlságosan kíváncsi vagyok. Ha táncolnék, énekelnék vagy mondjuk Médeát játszanám, tehát ismert és elfogadott szerepeket, egyszerűbb lenne a dolgom, mert ezeknél nem kell az önigazolásba invesztálnom - ami az én alakításaimnál szükségszerűen fennáll, mivel járatlan utakra tévedek velük. Ösztönösen a durvább figurákat választom ki magamnak.

MN: Hezitálni sem szokott, mielőtt elvállalja a kényes szerepeket?

IH: A zongoratanárnő papíron annyira hajmeresztőnek tűnt, hogy órákig morfondíroztam, el kellene-e vállalnom, vagy sem? De ha már ennyit bajlódom vele, az jelzi, hogy pont ezt kell eljátszanom! Főleg, ha Haneke kínálja.

MN: Haneke korábbi filmjére, a Funny Gamesre mégiscsak nemet mondott!

IH: Igaz... Azért utasítottam vissza, mert ott a fikciós elemek eltüntetése volt a cél, amire nem voltam képes ráállni, míg A zongoratanárnő végeredményben mégiscsak egy love story, még ha elég bizarr is.

MN: Az Anyámat! című filmben a fiával szerelmi viszonyt folytató anya szerepére vajon mi vitte rá?

IH: Ha úgy éreztem volna, hogy etikátlan a szerep, nem játszottam volna el. Nehéz dolgokat boncolgat az a film, de úgy éreztem, fontos, hogy ezt teszi.

MN: És mi van, ha menet közben derül ki, hogy rosszul becsülte meg a szerep súlyát?

IH: Itt ugyebár a roppant kényelmetlen, természetellenes szituációkról beszélünk. Ha felmerült volna bennem a gyanú, hogy nehéz helyzetbe kényszerítem magam, visszadobom a szerepet. De Hanekével vagy Godard-ral sosem gondolom azt, hogy rizikós lenne, amibe belefogunk. Inkább vagyok kimerült Hanekével, mint fitt és nyugodt egy kisebb talentumú rendezővel! Néha úgy érzem, a filmeknek még több kockázatot kellene vállalniuk. Minden egyes munkámnál alapelv: muszáj legalább egy kicsit túltenni az átlagosságon.

MN: A perverzió ábrázolása izgalmas?

IH: A perverzió orvosi kifejezés, és nem morális. Legalábbis nem nálam. De sokan tévesen összemossák a kettőt. Én nem ítélkezem. Sosem úgy viszonyulok a szerepeimhez, hogy az szimpatikus vagy antipatikus. Következésképpen tőlem sem várják el a rendezők, hogy kedves vagy undok legyek a figura bőrében.

MN: Mi a Chabrollal való hosszú együttműködés titka? Nyolc filmet forgattak.

IH: Sokan cinikusnak hiszik, de filmjei végkicsengését mindig humanistának tartottam. Azért dolgozom vele, mert meg vagyok róla győződve, hogy szíve mélyén humanista. És moralista. Anélkül, hogy közvetlenül politizálna. Ha ezt tenné, üzenethordozó pozícióba kényszerítené a mozit magát. És erre Haneke barátom szokta azt mondani: "Üzenetkézbesítésre ott van a posta!"

MN: Képes lenne nemet mondani neki?

IH: Nem hinném...

MN: És mi van, ha a szerep nem annyira jó?

IH: Ez nem valami hűség. Amikor azt mondom, nem mondanék nemet neki, a realizmus beszél belőlem! Tetszik, hogy az ő nőalakjai mindig a környezetük tükrében, sőt azzal konfrontálódva definiálják magukat. Az ő bemutatásuk sosem öncélú pszichologizálás, hanem inkább a másokra adott válaszról, az attitűdről szól. Még a Köszi a csokit! meglehetősen elborult hősnőjére is igaz ez.

MN: Vége-hossza sincs a rendezőóriások sorának, akikkel dolgozott: Preminger, Losey, Ferreri, Wajda, a Taviani fivérek, Godard, Cimino, Hartley, Chereau, Chabrol, Mészáros Márta, Pialat, Robbe-Grillet, Blier, Tavernier, Téchiné, Curtis Hanson. Elvárja, hogy alapos instrukciókkal és jellemzésekkel lássák el?

IH: Õszintén szólva hidegen hagy, hogy mivel látnak el. Ha meg akarják vitatni velem a figurát, állok elébe, ha nem, nekem az is megfelel. Ugyanez a helyzet a forgatókönyvekkel: némelyikük, Chabrol könyvei például, rendkívül szikárak, alig van bennük valami leírás, olyanok, mint egy csontváz, míg mások jóval informatívabbak a szituációkat illetően. Nagyon jól tudok alkalmazkodni.

MN: Panaszkodni nem tudna esetleg valamire?

IH: Ennek a szakmának az a hátulütője, hogy rendszerint csak a kor előrehaladtával kívánják meg tőlünk, hogy olyan figurákat keltsünk életre, akikben a belső érzelemvilág fontosabb a külsődleges megnyilvánulásoknál. Mert folyton vonzónak kell látszanunk. Nekem azonban szerencsém volt, mert olyan szerepet játszhattam Claude Goretta A csipkeverőnő című filmjében (1977-ben - K. L.), amellyel már fiatalon bebizonyíthattam, hogy képes vagyok a lélek ábrázolására, s ez sokat lökött a karrieremen.

MN: A filmtörténet egyik legnagyobb bukása volt A mennyország kapuja, konkrétan összeroppantotta a United Artists stúdiót. Harmincöt-negyvenmillió dolláros veszteséget termelt. Hogyan emlékszik vissza a forgatásra?

IH: Nehéz időszak volt. Nem olyan, amit évente kétszer átél az ember. Csak egyszer az életben. De a rendezőt, Michael Ciminót máig nagyon kedvelem. Ha hívna, akár holnap rohannék, hogy ismét dolgozhassak vele. Néhány éve eljött Párizsba bemutatni a rendezői változatot, és nagy sikere volt. A mennyország kapuját nagy filmnek tartom, a bukástól függetlenül.

MN: Évi három filmet forgat. Nem akar lassítani? Vagy a sztárság kötelezi?

IH: Gyakran gondolok rá, hogy kevesebbet vállalok, de aztán annyiban marad a dolog. Illúzió lenne azt hinni, hogy Európában léteznek filmcsillagok. Talán Amerikában, de ott a színészet is más valamelyest. A színészek Hollywoodban sokkal erősebben koncentrálnak a testükre, mint Európában. Ez nem feltétlenül rossz dolog, de azért nagy a különbség aközött, ha valaki odafigyel a testére, vagy ha a megszállottja.

MN: Az ön személyiségéből mennyit lehet felfedezni a szerepeiben?

IH: Nincs egyértelmű válasz. A színészi játék annyira intim folyamat, hogy időnként még azt is nehéz megállapítani, vajon mi volt egy szerepben az én ötletem, és mi a rendezőé. Van olyan, hogy a film nézésekor fedezek fel valamit, aminek a jelenet forgatása közben nem voltam a tudatában.

MN: Hogyan reagál arra, ha kifejezetten önnek írnak egy szerepet?

IH: Nem lepődöm meg, hozzá vagyok szokva.

MN: Akkor nem sok minden hatja meg a szakmájában!

IH: Félre ne értsen, nagyon is lázba tud hozni egy érdekes szerep. De ez egyfajta önző lelkesedés. Érdekel a film, a rendező személye, meg minden, ám istenigazából csakis a szerep izgat. A színészt semmi más nem érdekli, csak hogy színészkedjen, és így szembesüljön önmagával. Ennek az öröme páratlan. A színész tehát hasonlatos a festőhöz vagy az íróhoz: a párbeszédet csakis önmagával folytatja. Tudom, egzisztencialista színezetűnek tűnik, amit mondok. De ez az igazság. Nem mondom, hogy a színészek kívül helyezkednek a valóságon, de azt igen, hogy a játék révén egy nagyon kényelmes realitásba húzódnak vissza.

MN: A drukknak nincs helye ott? Nem dobog többé a torkában szíve, hogy elnyerjen egy szerepet?

IH: Dehogy, engem már nem hívnak próbajátékra. Utoljára harminc éve voltam meghallgatáson!

Neked ajánljuk