A Sátáni Versek óta tudjuk, hogy valakit akár halálra is lehet ítélni egy irodalmi műalkotás miatt az arab világban. Arról azonban kevés szó esik, hogy nem Rushdie az egyetlen olyan szerző, aki komoly összetűzésbe keveredett a vallási cenzúrával. A Közel-Keleten napjainkban is zajlanak perek. Olykor súlyos következményekkel: súlyos pénzbírságot, szabadságvesztést, de akár halálos ítéletet is kimondhatnak a szerzőkre.
*
Magyar Narancs: Önt tavaly szeptemberben vádolta meg az Iszlám Kutatási Központ egyik professzora, Juszef El Badri az egyik legolvasottabb egyiptomi lap, az Al Azhar hasábjain. El Badri, valamint száz "aggódó" muszlim nyílt levélben jelezte, hogy az egyik költeményében (Leila Murad erkélye) található istenábrázolás kimeríti az istenkáromlás fogalmát, így a bírósághoz fordulnak. Azóta megkezdődött a tárgyalás.
Salem Helmy: Igen, zajlik a tárgyalás, és vesztésre állok. Azt hiszem, erkölcsi példát statuálnak velem. Tudja, maguknál nyilván nem fordul elő olyasmi, hogy egy költőnek a saját költeményét kell magyaráznia, kezében a Bibliával vagy valamelyik vallási könyvükkel. Nálunk ez bevett dolog. Állunk a bíróságon, jobb kezünkben a Koránnal, és próbáljuk elmagyarázni, hogy jó muszlimok vagyunk. A másik oldalon állnak azok, akik az erkölcs nevében megpróbálják bebizonyítani, hogy sötét, romlott és fekete a lelkünk. Az egész olyan, mint egy rossz mozifilm. Minden középkori tematikájú film kliséje megtalálható egy-egy ilyen tárgyalásban. Még szerencse, hogy nincsenek kínvallatások. Igaz, ez sem a vádon múlik. Mindemellett lehet, hogy börtönbe megyek a versemért, de megtisztelő, ha az ember olyan fontos dolgokért mehet börtönbe, mint egy költemény.
MN: Egészen pontosan egy olyan költeményért, melyben istent parasztként jeleníti meg, aki megeteti a kacsákat, és tehenet fej, mielőtt megteszi szent kinyilatkoztatásait.
SH: Igen, a vádlóimnak a költeményem két részével is problémái voltak: először is a szememre vetették, hogy hogyan merem kritizálni azt az általános attitűdöt, hogy mindenki istentől várja, hogy megoldja a problémáikat. Errefelé sokan várják istentől, hogy megszabadítsa őket a diktatúrától, hogy megoldja az iraki megszállás problematikáját vagy hogy rendezze a rossz kapcsolataikat mondjuk a munkaadóikkal. Ezzel foglalkoztam a költeményemben, hiszen meggyőződésem, hogy isten értelemmel és döntési képességgel ruházott fel minket, képességgel, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között. Én azt mondom a versemben, hogy nem várhatunk mindent istentől. Igaz, valóban eltértem a klasszikus arab költészettől, posztmodern eszközöket használtam, melyek valamivel keményebbek és szúrósabbak, mint a megszokott romantikus metaforák.
A másik problémás rész a költeményemben, amikor azt mondom, hogy isten nem utcai járőr, sokkal inkább egyszerű pásztor. Erre természetesen teljesen kiborultak, hiszen nem értették, hogy az egyetlen jelentése ezeknek a képeknek, hogy isten egyszerű, és mégis ő a forrása minden áldásnak, ami minket ér.
MN: Az iszlámban tudomásom szerint tilos az istenábrázolás.
SH: A nyugati értelemben vett istenábrázolás tiltott, nincsenek festményeink, illetve szobraink. Az irodalommal más a helyzet, ez interpretációs kérdés. Az ellenem felhozott vád az, hogy istenkáromlást követek el azzal, hogy istent úgy jelenítem meg, hogy emberi dolgokat végez, mint bűnözők letartóztatása, illetve állatok etetése. A probléma az, hogy mindenkinek saját Korán-olvasata van, s hiába vannak olyan részek a szent szövegben, hogy isten saját kezűleg ad át dolgokat a hívőknek, vagy hogy példának okáért van egy széke, általános vélekedés, hogy nem lehet istent ábrázolni, mert az ember alapvetően tökéletlen ehhez. Nyilvánvalóan többségben vannak azok, akik képtelenek a metaforikus olvasatra, holott maga a Korán is feltételez egy olyan olvasási módot, hogy megértsük a szimbólumok jelentését.
MN: Nagib Mahfúzt, az egyetlen Nobel-díjas egyiptomi írót megkéselte egy fundamentalista egy a Sikátor gyermekei (Awlad Haretna) című regényebeli hasonló istenábrázolásért, és élete végéig béna volt a jobb kezére. Ön nem fél hasonló atrocitástól?
SH: Tudja, tulajdonképpen hozzászoktunk ehhez. A Közel-Keleten minden írónak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az írásnak komoly következményei is lehetnek, hogy úgy mondjam, a kritikusok nem fogják vissza magukat. Az államszervezetek pedig muszájból asszisztálnak ezekhez a kirakatperekhez. Jellemző törekvés a fundamentalisták részéről, hogy nem tűrik a párbeszédet a vallásról, hogy monopolizálni akarják istent és mindent, ami hozzá köthető. Õk akarnak lenni isten egyedüli autentikus hangja, ezt pedig a kormányzatok garantálják is nekik. Itt persze elsősorban nem arról van szó, hogy a kormányzat kiszolgálná a szélsőségeseket, inkább arról, hogy mivel nincsenek szabad választások, és általános a társadalmi feszültség amiatt, hogy szinte senki sem kap politikai lehetőséget, az állam úgy látja, hogy az írók feláldozhatók, hogy lecsendesítsék a vallásos politikai szervezeteket.
MN: Azért az egyiptomi állam keményen fellép a vallásos ellenzékkel szemben. Az Iszlám Testvériség és a Kefaja ellenzéki mozgalom majdnem minden potens tagja börtönben ül.
SH: Igen, de a rendszer azért lépett fel az ellenzékkel szemben, mert féltek egy újabb puccs lehetőségétől a tüntetések során. Nem adnak valós politikai lehetőségeket senkinek, de az írók tekintetében engedékenyek, hiszen gyakorlatilag senkit sem áldoznak fel az írókon kívül. A képlet roppant egyszerű: nem adunk nektek politikai hatalmat, de hallgatunk rátok, amikor az irodalmi alkotásokról van szó. Ezzel a lépéssel a kormányzat el tudja kerülni azt a vádat, hogy "vallásellenes publikációkat támogat".
MN: Mennyiben befolyásol egy írói karriert a Közel-Keleten, hogy fel kell készülnie egy vallási cenzúrára?
SH: Nem csak a vallási cenzúrára kell felkészülniük az íróknak. Mint láthatja, komoly állami cenzúra is működik, sokkal erősebb, mint amikor Szadat elnök eltörölte a cenzúra minden formáját 1970-ben. Nem lehetséges politikai véleményt kifejteni, tehát az emberek a vallás felé fordulnak, amit szintén néhány politikai ambíciókkal rendelkező csoport tart a kezében, akik az erkölcs nevében lépnek fel. Az írókat senki sem szereti, mert ebben a légkörben nem létezhet olyasmi, hogy függetlenség: aki nincs valahová elkötelezve, az már alapból gyanús. Ennek köszönhetően mindenki igen óvatos, nem beszélünk nagyon a jelenről, a kortárs arab irodalom jelentős része a múltban játszódó regény, amiből a szerző maximum ki-kibeszélhet. A másik opció, hogy valaki elmegy Nyugatra - feltéve, hogy van nyugatos műveltsége -, és ott lesz arab író, egyfajta couleur locale. Én azt hiszem, hogy a legnagyobb baj, hogy bár ismerjük a cenzúra formáit, sosem lehet kiszámolni, hogy pontosan mit lehet, és mit nem. A vallási cenzúra azonban olyan borzasztó képet fest bárkinek az iszlámról, mely alapvetően nem jellemzi. Attól, hogy vannak, akik azt gondolják, hogy eretnek nézeteket vallok, én bízom abban, hogy isten látja, hogy jó muszlim vagyok. Hiába van a kezükben a cenzúra teljes eszköztára.
MN: Európa a szólásszabadság védőbástyájának szerepkörét teljes egészében magára vállalta.
SH: Igen, de hívő muszlimként azt kell mondanom, hogy most nézhetjük végig Európában azt is, hogyan mehet át a szólásszabadság intézménye az obszcenitás védelmezőjévé is egyben. Ha megnézi a legújabb botrányokat, példának okáért Geert Wilders Fitnáját, láthatja, hogy valami elveszett a szólásszabadság védelme közben. Európában bárki lehet úgy hős, hogy egy obszcén provokációt, melynek valóságtartalma nulla, közzétesz, és utána a muszlimok ártatlan áldozatának szerepkörében tetszeleg. Félre ne értse: maguk a muszlimok is felelősek azért, hogy minden ilyen provokációt komolyan vesznek, és képtelenek helyi értékén kezelni. Azon azonban én személy szerint csodálkozom, hogy művelt európai szerkesztők, akiktől elvárható lenne, hogy legyenek ismereteik a világvallásokról, ilyesmit átengednek. Nem azzal van a baj, hogy valaki provokál, hanem azzal, hogy a szólásszabadság nevében sok minden átmegy a médián, ami normál esetben fennakadna egy esztétikai, illetve szakmai rostán. Mindemellett azt gondolom, hogy Európában nem veszélyes foglalkozás írónak lenni.
MN: Mi lesz önnel, ha a bíróság elmarasztaló ítéletet hoz?
SH: Mi lenne? Maradok, fizetek, vagy börtönbe megyek. Én egyiptomi író vagyok, nekem itt a helyem. Különben is: Európában nagyon hideg tud lenni, azt meg én nem bírom.
Tíz év vallási cenzúra
Az elmúlt tíz évben számos író találtatott eretneknek Egyiptomban, nagy részüket az Iszlám Kutatási Központ vádolta meg. 1995-ben Nasszer Hamed Abu Zeidet, a Kairói Egyetem irodalomprofesszorát a bíróság arra kötelezte, hogy váljon el a feleségétől, mivel "bomlasztó" nézetei a Koránról hitehagyásnak számítanak. A bírósági döntés után Abu Zeid és felesége Európába menekült. Farag Foda írót és gondolkodót 1992-ben ismeretlen tettesek agyonlőtték írásai miatt. 1994-ben Nagib Mahfúzt egy szélsőséges késsel többször is nyakon szúrt. Abdel-Moaty Hegazi költőnek pedig - bár ártatlannak találtatott az ellene felhozott iszlámellenesség vádjában - húszezer egyiptomi fontot kellett fizetnie, és gyakorlatilag az utcára került.
