A februárban új lemezzel jelentkezett Morcheeba már visszatérő vendégnek számít nálunk: három szigetes fellépés és egy tavaly nyári, Siófokon tartott ingyenes koncert után április végén Budapestet is érintette idei európai turnéjuk. Úgy tűnik, Dive Deep című hatodik sorlemezük pontot tesz a zenekar útkeresésének végére. Miután az eredeti énekesnő, a varázshangú Skye Edwards kiszállt a társulatból, két frontlányt (Daisy Martey és Jody Sternberg) is kipróbáltak, de ők sem maradtak egy-két évnél tovább; az új lemezen a Godfrey fivérek négy vendégénekessel vették fel a dalokat: többek között erről is beszélgettünk a fiatalabb Godfreyval.
*
Magyar Narancs: Mivel foglalkoztál az elmúlt két és fél évben? Előző lemezetek, az Antidote 2005-ben jelent meg.
Ross Godfrey: Kaliforniába költöztem, és kicsit kipihentem magam. Volt egy hosszabb időszak, amikor csak a családommal voltam, sokat jártunk az óceánhoz. Ez nagyon inspiráló tud lenni, főleg egy alkotó ember számára: csak ülni a tengerparton, és figyelni a hullámokat, lesni a halakat, nagyon bírom. Az elmúlt két és fél évben viszonylag sokat dolgoztunk az új lemezen is, sok időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a megfelelő énekeseket a lemezre. Nem volt rajtunk semmiféle nyomás, szépen lassan, nyugodt tempóban vettük fel a számokat.
MN: Biztosan más volt úgy felvenni az albumot, hogy nem fix énekessel dolgoztatok.
RG: A korábbi lemezeinken Paul és én együtt írtuk a dalokat, aztán általában elmagyaráztuk az énekeseknek, hogy hogyan énekeljék el, mindenféle instrukciókat adtunk. Most szakítottunk ezzel a metódussal, és sokkal több időt töltöttünk azzal, hogy a vendégénekesekkel közösen írjuk meg a számokat. Ez egy teljesen új és szokatlanul kreatív folyamat volt, de most is azt gondolom, hogy sokkal szebb ez így. Mert ha az énekesek beleszólhatnak a dalszerzésbe, akár úgy, hogy beleírnak egy sort a szövegbe, vagy ők formálják a dallamot, akkor az sokkal személyesebb, sokkal érzelmesebb lesz. Nemcsak amolyan sessionzenészként vannak jelen a stúdióban. Azért is jobb volt így, hogy több vendégénekessel dolgoztunk, mert sokkal változatosabb lett zeneileg az album. Olyan volt, mint egy igazán jó filmet felvenni: mi is jobban szeretjük az olyan mozikat, ahol nemcsak egy főhős van, egy nézet, hanem több főszereplő dolgozik együtt, és mind hozzáadják a filmhez a saját nézőpontjukat, világlátásukat.
MN: És hogy lehet ezt megvalósítani élőben, a koncerteken?
RG: Amikor élőben játszunk, nem igazán törekszünk arra, hogy hangról hangra visszaadjuk a lemez dalait. Sokkal inkább szeretünk elrugaszkodni a számoktól, másképpen játszani a dalokat, meg turnéról turnéra előállni egy újabb hangzással - önmagunkhoz képest persze. A fontos az, hogy legyen valami plusz a koncerteken, ne legyen munkajellege a dolognak. Hogy érdemes legyen eljönni újra és újra. A mostani turnén nem tart velünk az összes énekes, csak a myspace-en felfedezett francia énekesnő, Manda kísér el minket minden állomásra.
MN: Tartjátok még a kapcsolatot az alapító énekesnővel, Skye Edwardsszal? Sokan még ma is vele azonosítják a zenekart.
RG: Igen, biztos azért, mert elég karakteres előadó. Nem beszélünk annyira sokat, de azért figyelemmel kísérjük egymást. A kisbabájával van elfoglalva, és most dolgozik az új szólólemezén (az első Mind How You Go címmel jelent meg 2006-ban - H. M.).
MN: A kilencvenes évek legfontosabb elektronikus előadói, akikkel együtt kezdtétek, sorra jönnek elő az átmeneti hallgatás után. Idén visszatért a Portishead, Tricky is új lemezt jelentet meg, és két-három éve újra aktív a Massive Attack. Mit gondolsz, várható triphop revival?
RG: Nem hiszem, hogy megismétlődhet az, ami a kilencvenes évek második felében volt, és revival biztos, hogy nem lesz. Nagyon jó időszak volt Angliában tíz évvel ezelőtt, elég sok jó zenekar és előadó jött ki akkor nagyon erős lemezekkel: Portishead, TrickyÉ A Massive Attacket nem sorolom közéjük, nem nagyon bírom őket. A zene az csak zene, egyszerűen a média ragasztotta rá ezekre a zenekarokra a triphop jelzőt.
MN: Igen, de kívülről tényleg úgy tűnt, mintha ez egy zenei mozgalom lett volna.
RG: Az lehet, de szerintem mindössze annyi történt, hogy volt néhány arc, aki ügyesen használta a modern zenei technológiákat és felszereléseket. Ezeknek a zenekaroknak csak egy közös nevezőjük volt: hogy mindannyian lassú vagy középtempós zenéket írtak. Szeretem a slowtempo zenéket, mert van bennük valami személyes; valami, ami a szívből jön. Nem is igazán szeretem a lendületesebb, gyorsabb stílusokat, a rock- és a punkzenét sem.
MN: Nem is hallgatsz nagyon más zenéket?
RG: Nincsen CD-lejátszóm, inkább bakeliten hallgatok lemezeket. Van ugyan egy iPodom, de soha nem használom, nem bírom elviselni, ha fülhallgatón keresztül lehet csak zenét hallgatni. Szeretem a zenét a maga természetességében megfogni. Van egy zenekar, mostanában csak őket hallgatom, az a nevük, hogy The Bright Black Morning Light, és szintén nagyon belassult zenét játszanak, de nem igazán hallgatok semmilyen modern zenét, inkább régieket: Elmore Jamest, Bob Dylant, aztán sok folk- és countryzenét. Mostanában az a helyzet, hogy a zenénél sokkal inspirálóbbak tudnak lenni a könyvek. Dennis Johnson Tree Of Smoke című művét olvasom most, a vietnami háborúban játszódik, nagyon komor és sötét tónusú világa van. Bírom Ken Kesey és Norman Mailer könyveit is, de a kedvenc modern íróm Cormac McCarthy. A Nem vénnek való vidék mellett a Blood Meridian is zseniális.
MN: A Morcheeba zenéje elég filmzeneszerű, mégsem kértek még fel titeket filmzene komponálására. Vajon miért nem?
RG: Nem tudom, tényleg nem nagyon volt még olyan, hogy felkérjenek minket filmzene megírására; ez talán azért is van így, mert a zenénk már önmagában is eléggé "cinematikus". Mindig úgy készítünk zenét, mintha filmzenét írnánk.
