tévésmaci

Gawain és a zöld lovak

  • tévésmaci
  • 2012. október 6.

Film

Amikor Sztupa és Troché a végtelen mezőn kerékpároztak, kemény volt a nyereg mindkettejüknek, és sokszor - ha nem valami jól kiszáradt csapáson, szekerek keréknyomában hajtottak - rázkódott is rendületlenül, fájdalmasan.

Ilyenkor még erősebben tapostak a pedálra, csak haladni, csak haladni, mert mindjárt jobb lesz az út, csak odáig jussunk el. Pedig úgy vágtak neki, rikoltozva, magas kedvvel: vár ránk a síkság! De ami azt illeti, a végtelen mezőkön tényleg szél járt, hovatovább egyre erősödött. Vagyis azon a végtelen mezőn fújt vadul, ahol ők jártak, hogy mi volt a többi végtelen mezőn, az most másodlagos, noha Trochénak egyszer megfordult a fejében, hogy hátha egy másik végtelen mezőn jobb lenne kerékpározni. No, nem biztos, de egy kicsivel talán mégis. Aztán vállat vonyított, már amennyire lehetséges volt az örökös rázkódásban, amikor úgy kell markolni a kormányt, hogy az ember ujjai belefehérednek, s az ember tenyere egyszerre érez valami csípős és égető bizsegést, amitől legszívesebben azonnal elengedné a kormány végére húzott műanyag kapszulát, legalább csak az egyik kezével. De nem lehet, mert egy bucka megdobja, vagy ha épp homokos részre ér, egyszerűen csak kitekeri a maradék kezéből, hiába is kapaszkodik. Mert ilyenkor legalább annyira kell kapaszkodni a balansz végett, mint amennyire kormányozni, hogy kikerüld a huppanókat, s a viszonylag sima úton tartsd a bringát - régi falusi biciklik voltak, Troché egy huszonnyolcas Toldival, Sztupa pedig női Tihannyal vágott neki a (többször említettük: végtelen) mezőnek. Szerencsére ezt a "végtelent" nem feltétlenül kell szó szerint értenünk, nagy volt, az a lényeg, bár se eleje, se vége, de széle igenis volt, nem is egy, pont a túlsót kellett elérni közülük. Csakhogy az még mindig messze volt, amikor Sztupa és Troché választás elé kerültek; erre rövidebb, arra hamarabb. Ha a szekérnyomon haladnak tovább, az olyan, mint az ökördiagram, ha átvágnak toronyiránt, az még a lelküket is kirázza, s még egy defektet is bekaphatnak. Ezért választjuk mi mindig a tévét.

Pénteken (7-én) persze nem kell annyira rohanni a készülék elé, hisz az első nézhetőnek ígérkező darab is éjfél után kezdődik a királyi kettesen, a Teresa Hennert románca egy lengyel film 1983-ból, melyben a húszas évek értelmisége kenykődik nagy erőket mozgatva mozdulatlanul is. Plusz még egy kis szerelem is beúszik az egyes pályán. Rögtön utána, azaz már fél kettő után a nagy Ralph Richardson lép színre a nemkülönben remek Carol Reed 1948-as Ledőlt bálványában, ami ugyebár egy sikerültebb Graham Greene-adaptáció.

Szombaton emlékezzünk fájdalmasan korán elhalt popfenoménokra, előbb (este fél kilenckor) John Lennon érkezik az HBO-ra a fiatal éveiről szóló játékfilmmel, aztán pedig (23.20-kor) Falco, az osztrák fiú az m1-re, ugyancsak életrajzi utakat járva. Éjfélkor Danny Boy vagy Boyle Az élet sójáról énekel az RTL Klub szerfelett értő közönségének.

Vasárnap Fellini barátunk dirigál, este háromnegyed tízkor Zenekari próba a Dunán, s még utána is lesz valami mexikói-spanyol film, az Árvaház.

Hétfőn jön a komcsi és vele a ruszkik: két Ludmilla (nem is akárkik: Gurcsenko és Ivanova) és három Oleg (nem is akárkik: Tabakov, Menysikov és Jankovszkij) saját koruk (a kora nyolcvanas évek) értelmiségi kenykődését adja elő Lolóban. S az egyes pályán, a sok Ludmilla közt beúszik egy kis szerelem is.

Kedden, Ludmilláról jut eszembe, eljön Lujza is, a Blaha - élete képekben az m2-n nyolc után. S sokunk névrokona, John Doe is benéz ugyanide éjfél után: Az utca embere, Gary Cooperrel. Tényleg, nézik a Copper című sorozatot? Nézzék. A heti fő attrakciónk persze Nick Ray remekműve fél tízkor a Dunán James Deannel, az Ok nélkül lázadó. Ez borzasztó jó film szerintem, de tizenegytől ismét Fellini van, Róma a Film Manián.

Szerdán az öreg Hitch fut be éjfél után az m2-re, bár A szorító finoman szólva sem a legismertebb műve.

Nos, ezt szinte mind megnézhették volna moziban is, szabaduljanak hát meg a felesleges tévétől!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.