Magyar Narancs: Édesapja, Földes Péter festőként Örkényi Strasser István keze alatt tanult, filmesként Halász János (John Halas) és Korda Sándor (Alexander Korda) mellett dolgozott, animációs rövidfilmjeivel Oscar-jelölésig jutott. Gyerekként tisztában volt a jelentőségével?
Pierre Földes: Tisztán emlékszem a rajzaira, tele volt velük a ház. Igazi művész volt, folyamatosan alkotott, mindig ezerfelé volt a feje, képtelen volt egyetlen dologra koncentrálni. Emellett nagyon karizmatikusnak tűnt. Több nyelven beszélt, rendkívül népszerű személyiségnek számított, igazi társaságkedvelőnek. A testvéreimmel éreztük, hogy olyasféle ember, aki hatással van a körülötte lévőkre, bizonyos csodálatot vált ki belőlük. De nekem csak az édesapám volt, nem valamiféle szupersztár.
MN: Származása és a háború miatt édesapja családjával együtt 1946-ban Párizs érintésével Londonba menekült. Beszámolt arról, miért kellett elhagynia az országot?
PF: Gyerekkorunkban nem emlegette a magyar gyökereit, vagy azt, hogy zsidó származású. Arról is csak később mesélt, hogy mit kellett átélnie a háború alatt. Nem csoda, hogy új életet akart kezdeni. Már felnőtt voltam, mikor elkezdett érdekelni, hol is éltek annak idején nagyapámmal, aki a saját idejében nagyon híres orvosnak számított. Már a rendszerváltás előtt is eljöttem Budapestre, jártam a Kecskeméti utcában is, ahol egykor édesapámék laktak.
MN: Apja 1956-os, A Short Vision című animációja nagy karriert futott be: az atomháború pusztításáról szóló kisfilmet a tengerentúlon főműsoridőben mutatták be az Ed Sullivan Show-ban, a fáma szerint hatása Orson Welles híres hangjátékához, a Világok harcához volt mérhető. A tragédiák társadalomformáló szerepe az ön filmjében is megjelenik: abban a szereplők élete a 2011-es tóhokui földrengés után változik meg.
PF: Édesapámat saját, Budapest ostromakor szerzett élményei inspirálták. Az A Short Vision még születésem előtt készült, de már gyerekként láttam belőle képeket: a patkányról, az apokalipszis után semmivé váló emberekről készült sokkoló rajzok nagy hatást gyakoroltak rám. A Szomorú fűz, szendergő asszony készítésekor mégsem jutottak eszembe. Egyszerűen szerettem volna megvizsgálni, hogy az ilyen hatalmas külső események milyen belső változásokat indítanak el az emberekben. Murakami eredetileg az 1995-ös kóbei földrengésről ír novellájában, én viszont közelebb akartam hozni a történéseket, ezért változtattam meg a sztorit. Máig emlékszem a tragédiáról készült képekre és beszámolókra, hogy mit éreztem, amikor először láttam.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
