A belső szárnyat kinyitotta, végül is nem volt hideg, s egészen közel hajolt az üveghez és a kerethez, hogy érezze az átnedvesedő fa illatát. Speciális illat volt kétségkívül, a fa, az esővíz, a hetek óta felgyűlt por és a festék vegyszerszagának összetéveszthetetlen, gyerekkori emlékeket idéző kevercse. Troché régen is így, régen is innen nézte az esőt. Az ablakhoz húzta a legmagasabb, egyszersmind legkényelmetlenebb széket, hogy jól kilásson. Régebben próbálta fotelből is, mert úgy gondolta, hogy a szemlélődéshez elengedhetetlen a kényelem, megküzdött a dögnehéz fotőjjel, míg az ablakhoz vonszolta-taszigálta, aztán vihette vissza, mert annyit és akkorákat kellett nyújtózni benne, hogy az mind felállással végződött. Cibálhatta vissza, jaj, csak el ne álljon közben az eső, Azért volt leginkább fontos a magas szék, egy ilyen régi rettenet, karfa nélküli, csontszáraz, repedezett bőr ülőfelülettel, mert a tócsák döntöttek el mindent, tehát muszáj volt időnként, sőt mind gyakrabban lefelé nézni. Ha a tócsákban buborékot vetettek a lehulló esőcseppek, vagyis inkább olyan fél buborékot, szóval, ha felhólyagzott a tócsa, akkor minden rendben volt. Ha csak kicsinyke koncentrikus hullámokat vetettek a cseppek, akkor is szép volt, de semmiség, csak egy kis szemetelés. Troché nézte a buborékokat, nézte a fehérre meszelt házak adta háttér előtt dőlt párhuzamosokként levágódó esőt, nem is cseppek voltak azok, hanem vonalak, vízfonalak. Nézte a kövesutat, a nagy ritkán, tán úgy 3–5 percenként elhúzó autókat, amint szétfröccsentik a pocsolyákat, nézte, hogy a nyomukban hogyan rendeződik vissza egy-egy tócsa, s hogyan nem lel mégsem nyugalomra a buborékjai miatt. Még egy lovas kocsit is látott, a bakon sötét alak kék viharkabátban, a vállán és a nyakán a víztől már sötét volt az „impregnált” vászon, csapkodta az ostort, pedig így is rohantak eléggé. Még az eső előtt indultak volna? Vagy valami annyira sürgős volt, hogy nem lehetett megvárni, amíg csendesedik? Vagy csak egy rohadt bolond a kocsis. Mindegy, elment. Mindegy, mert valami elvonta Troché figyelmét. Valaki elvonta, esőkabátos gyalogbéka haladt el földre szegezett tekintettel az ablak előtt. Arra ment, ahonnan az eső jött, szembe vele, biztos ezért szegte le a fejét. Trochénak először az esőkabát volt ismerős, csak aztán tűnt fel a jellegzetes testtartás, a HM 63 mintájú VV felszerelés köpenye, csak úgy bepatentozva, nem rágombolva a combra, tényleg csak úgy, mint egy kapucnis esőkabát. Ez volt a legjobb esőkabát, senki nem lehetett biztos benne, hogy a vegyi anyagok támadása ellen mit ér, de az esőt visszaverte. S hiába a földre szegezett szem, Troché tudta, hogy Sztupa is az esőt nézi, s arról is gondolt valamit, hogy hova tart. Vele kéne menni, pillantott az előszoba felé, ahol, jól tudta, fogason lóg a vadonatúj sárga Friesennerze.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
