Annál kevesebbért is ütöttek már lovaggá embert, mint amennyit Kenneth Branagh úgy színészként, mint rendezőként és Shakespeare igyekvő tolmácsolójaként, szóval afféle brit intézményként elkövetett. A királynőnek nincs miért pironkodnia, Sir Kenneth egy szakmájához értő, decens férfiú, igaz, az ütéskor még csak az volt ismert, hogy a műfajok közt előszeretettel csalinkázó mester érti ugyan a szuperhősök nyelvét (ő rendezte az első Thor-filmet), ám az még nem, hogy lövése sincs a feszültséghez (Jack Ryan: Árnyékügynök), viszont egy Disney-mesét bátran rá lehet bízni (Hamupipőke). És ezzel elérkeztünk Poirot bajszához. Branagh már jó előre gondoskodott arról, hogy az új Orient expressz leghíresebb utasait (a legkisebb szerepeket is legalább egy fél Golden Globe alakítja) is elhomályosítsa ez a mind kiterjedésében, mind megformáltságában nevetségesen kirívó arcszőrzet, mely már az előzeteseket is dominálta. És hiába Johnny Depp, Michelle Pfeiffer, Judi Dench, Penélope Cruz, Willem Dafoe és Olivia Colman minden igyekezete, erről a bajuszról, a bajuszkötőről és a bajuszt viselő színész-rendező hatalmas művészetéről szól Branagh filmje, arról a művészi nagyságról, mely egymaga felér az Orient expresszel. Bizonyítani itt már nem kell semmit, elég csak hunyorogni egy kicsit, hol bolondosan-belgán, hol drámaian-belgán. Branagh Poirot-ja komikus pojácaként száll fel Isztambulban és melodrámai ripacsként száll le Bródban – hogy közben gyilkosság történt az Orient expresszen, az valahogy elsikkad e jelentős átváltozás árnyékában.
Forgalmazza a Fórum Hungary
