Nem szeretnénk fényezni magunkat (dehogynem), ezért csak csendben jegyeznénk meg, hogy mi már 2011-ben igyekeztünk a tőlünk telhető legnagyobb komolytalansággal hozzáállni Thor filmes pályafutásához, és ha emlékezetünk nem csal (dehogynem), akkor ez pazarul sikerült is. 2017-re végre a világ is felzárkózott hozzánk, a Marvelnek egészen Új-Zélandig kellett mennie, hogy Taika Waititi személyében megtalálja az ideális alanyt, aki képes megfékezni a Loki–Thor kettős körül vészesen eluralkodó komolyságot. Ez sokkal nagyobb veszély, mint Cate Blanchett, aki bosszúálló lánytestvérként a végromlást hozná Asgardra, ami az a sorozatnak, mint a gazdagréti lakótelep a Szomszédoknak. A komolyságot nem ismerő új-zélandi maori apától és zsidó anyától származik; ha nem a Waititi, akkor a Cohen nevet használja, így joggal feltételezhető, hogy a Kohn Winnetou vicceket von Hause aus ismeri. Az új Thor-filmet is a nagy zsidó-indián szuperhős, valamint Hacsek & Sajó szellemében forgatta le: Loki és Thor akár egy kávéházi asztalnál is elviccelődhetnének a világ végét jelentő Ragnarökről, és a szemük se rebbenne, ha Hulk is odatelepedne hozzájuk. Waititi a képi gegekben is erős, a szakállas viccekre (nini, Hulknak mindene nagy és zöld…) épülő szuperhős kabaréját a sci-fi és a camp szerelemgyerekeként ünnepelt, Flash Gordon (1980) rég megszépült idétlenségeivel dobja fel. A nagy lazaságnak azonban ára van, Cate Blanchett istennői áskálódása és minden más is, ami valami történetfélére hasonlítana, elvesztegetett idő csupán, ami egy kabaréban megengedhetetlen.
Forgalmazza a Fórum Hungary
