Tévésorozat

Ha a vége jó

Sokadik évadok

  • Greff András
  • 2015. május 30.

Film

Erős kezdés sok sorozatnak összejön, de az igazán nagyok később sem csavarják lejjebb a gázt.

Justified – A törvény embere – 6. évad Ennyi évaddal a háta mögött nevetséges volna sikertelennek mondani, de annyi azért megkockáztatható, hogy a most búcsúzó Justified nem aratott akkora sikert, mint amekkorát érdemelt volna. Talán azért sem, mert túl sok minőség keveredett össze benne: az Elmore Leonard önveszélyes pancsereit (illetve az ezekhez méltó további ötven-hatvan figurát) mozgató sorozat egyszerre volt neo-western és burleszk, családi dráma és rendőrkaland, valamint bizarr szituációs komédiába burkolt, részletgazdag látkép a lecsúszott déli államok beszédképes élővilágáról – mindenek felett pedig ezek padlógázzal robogó, oda-vissza gátlástalan paródiája. Lassan találta meg a hangját, de aztán nem veszítette el, amivel persze nem akarnánk azt állítani, hogy ne lettek volna benne gyengébb pillanatok.

Most, az utolsó évadban a nyitóepizódok döcögésén kellett magát túltennie mindazoknak, akiket végül egy egészen kiemelkedő zárlattal elégítettek ki a sorozat mesterei. Mert idétlen viccek, Stetson-kalapok és könyörtelen pózolás ide vagy oda, a Justified itt, az utolsó évadában olyan klasszikus témákról volt képes a saját stílusában is érvényes módon beszélni, mint a hűség, a barátság, az árulás vagy épp a megváltás esélyei. Meg persze a kötődés, a vonzalom, ne kerülgessük: a szeretet, két szinten is, a szereplők közti viszonyokban (természetesen), ám még inkább a nézők és a kitalált alakok közöttiben. Talán soha nem szoríthattunk még ennyire vitathatatlan gyilkosokért (és egy metroszexuális áruló pojácáért!), ami, lássuk be, hetekre elegendő amatőr antropológiai vizsgálódáshoz nyújthat muníciót. Utoljára a sorozatok sorozata, a Deadwood tudott ilyet, talán nem is véletlen, hogy a színművészek jó része éppen onnan lépett át a Justifiedba. Gondoljuk meg, Amerika legjobb jellemszínészei szorítottak itt egymásnak helyet egy olyan közegben, ahol még Sam Elliott, ez az ezerszázalékos filmszínész is csak egy lehetett a sorban. Only in America – de láthatjuk, valójában ott is csak a westernben. (AXN)

 

 

 

 

Csajok – 4. évad Lena Dunhamtől senki sem veheti el, hogy ő lehetett az, aki a Csajok első évadjával megújította a televíziós kapcsolati drámák oly sokat gyötört, nővérköpenybe, tűzoltókabátba, Chanel-sálakba burkolt, vízpartra, kollégiumba, Grimm-mesékbe kényszerített, a hosszú használat során egészen tompa tárgygyá koptatott műfaját. Más kérdés, hogy a sorozat harmadik menetére a lehengerlő hadarásból, a bátor test- és lélekrajzból már csak önmaga szórakoztató paródiája maradt szószátyáran nyavalygó felső középosztálybeli fiatalokkal, akik New York kellős közepén hosszasan voltak képesek sajnáltatni magukat két frappuccino, illetve indokolatlan vetkőzés között. Az örök hipsztereken túl a kitartó köldöknézés felé elmozduló Csajok valószínűleg már soha nem lesz egyetlen társadalmi (vagy életkori) réteg számára sem az a meghatározó élmény, amelynek az első évadjával ígérte magát, de ez a tavaszi kör ezzel együtt is érdekes és kifejezetten finom tudott lenni. Arról a pillanatról volt benne szó, amikor a nagy, bohó álmokat muszáj végre lecserélni kisebbekre és kopottabbakra, különben marad a (jóléti) kallódás, marad a semmi.

De nem marad: a lányok és fiúk most végre megpróbálják átlépni a saját árnyékukat sok kicsi, de valóságos csatával, amelyeket precízen megrendezett, strapabíró dialógusokkal kibélelt jelenetekben bonyolítják le a nem éppen ki­emelkedő, de azért ügyes és eleven fiatal színészek. Ha valaki csak egyetlen évadot nézne meg a Csajokból, próbálkozzon ezzel, gond nélkül ki lehet hagyni előtte a korábbiakat. (HBO)

 

 

 

 

Kártyavár – 3. évad Nem volt régen minden jobb, de Frank Underwood azért jobb volt valamivel. A politikai teljhatalom felé vaddisznóként csörtető férfiú a második évad végén révbe ért, de amikor beköltözött a Fehér Házba, energiái jó részét is leadta sajnos a portán. A világ első számú nyugati hatalmát irányító Frank Underwood nincs versenyformában, és ez még úgy is lehangoló, hogy harmadik évadjában a Kártyavár erről is beszélni akart, sőt ezt az altémát elég jól körbe is járta. Az elnök úr kiégése, illetve a Mr. és Mrs. Under­wood között eljegesedő hangulat legalábbis sokkal érdekfeszítőbb volt, mint amit a sorozat az aktuális amerikai politikai történésekről elénk tárt. Ennek kudarca pedig a sorozat legfőbb hibájára is rámutat. Arra jelesül, hogy a Kártyavár szándéka szerint realista mélyfúrásban utazik, mégis folyton-folyvást eldől a merő fantasztikum felé. Ez az aránytalanság korábban főleg a főhős erőszakos cselekedeteiben manifesztálódott, most viszont kijjebb került, és a Viktor Petrov néven futtatott Vlagyimir Putyin-figurában öltött testet. Petrov az évad elején megtévesztően valóságos alaknak mutatkozik (még a Pussy Riot-os lányok is feltűnnek körülötte a saját nevükön), hogy aztán hamar egy James Bond-film gonosztevőjeként tegye semmissé a korábbi téteket.

A kivételesen pontos színészek azért még így is magasan tartották, de a Kártyavárnak radikálisan meg kell újítania önmagát, mert szökik belőle a levegő. (AXN NOW)

 

 

 

alá

Figyelmébe ajánljuk