Tévésorozat

Ha a vége jó

Sokadik évadok

  • Greff András
  • 2015. május 30.

Film

Erős kezdés sok sorozatnak összejön, de az igazán nagyok később sem csavarják lejjebb a gázt.

Justified – A törvény embere – 6. évad Ennyi évaddal a háta mögött nevetséges volna sikertelennek mondani, de annyi azért megkockáztatható, hogy a most búcsúzó Justified nem aratott akkora sikert, mint amekkorát érdemelt volna. Talán azért sem, mert túl sok minőség keveredett össze benne: az Elmore Leonard önveszélyes pancsereit (illetve az ezekhez méltó további ötven-hatvan figurát) mozgató sorozat egyszerre volt neo-western és burleszk, családi dráma és rendőrkaland, valamint bizarr szituációs komédiába burkolt, részletgazdag látkép a lecsúszott déli államok beszédképes élővilágáról – mindenek felett pedig ezek padlógázzal robogó, oda-vissza gátlástalan paródiája. Lassan találta meg a hangját, de aztán nem veszítette el, amivel persze nem akarnánk azt állítani, hogy ne lettek volna benne gyengébb pillanatok.

Most, az utolsó évadban a nyitóepizódok döcögésén kellett magát túltennie mindazoknak, akiket végül egy egészen kiemelkedő zárlattal elégítettek ki a sorozat mesterei. Mert idétlen viccek, Stetson-kalapok és könyörtelen pózolás ide vagy oda, a Justified itt, az utolsó évadában olyan klasszikus témákról volt képes a saját stílusában is érvényes módon beszélni, mint a hűség, a barátság, az árulás vagy épp a megváltás esélyei. Meg persze a kötődés, a vonzalom, ne kerülgessük: a szeretet, két szinten is, a szereplők közti viszonyokban (természetesen), ám még inkább a nézők és a kitalált alakok közöttiben. Talán soha nem szoríthattunk még ennyire vitathatatlan gyilkosokért (és egy metroszexuális áruló pojácáért!), ami, lássuk be, hetekre elegendő amatőr antropológiai vizsgálódáshoz nyújthat muníciót. Utoljára a sorozatok sorozata, a Deadwood tudott ilyet, talán nem is véletlen, hogy a színművészek jó része éppen onnan lépett át a Justifiedba. Gondoljuk meg, Amerika legjobb jellemszínészei szorítottak itt egymásnak helyet egy olyan közegben, ahol még Sam Elliott, ez az ezerszázalékos filmszínész is csak egy lehetett a sorban. Only in America – de láthatjuk, valójában ott is csak a westernben. (AXN)

 

 

 

 

Csajok – 4. évad Lena Dunhamtől senki sem veheti el, hogy ő lehetett az, aki a Csajok első évadjával megújította a televíziós kapcsolati drámák oly sokat gyötört, nővérköpenybe, tűzoltókabátba, Chanel-sálakba burkolt, vízpartra, kollégiumba, Grimm-mesékbe kényszerített, a hosszú használat során egészen tompa tárgygyá koptatott műfaját. Más kérdés, hogy a sorozat harmadik menetére a lehengerlő hadarásból, a bátor test- és lélekrajzból már csak önmaga szórakoztató paródiája maradt szószátyáran nyavalygó felső középosztálybeli fiatalokkal, akik New York kellős közepén hosszasan voltak képesek sajnáltatni magukat két frappuccino, illetve indokolatlan vetkőzés között. Az örök hipsztereken túl a kitartó köldöknézés felé elmozduló Csajok valószínűleg már soha nem lesz egyetlen társadalmi (vagy életkori) réteg számára sem az a meghatározó élmény, amelynek az első évadjával ígérte magát, de ez a tavaszi kör ezzel együtt is érdekes és kifejezetten finom tudott lenni. Arról a pillanatról volt benne szó, amikor a nagy, bohó álmokat muszáj végre lecserélni kisebbekre és kopottabbakra, különben marad a (jóléti) kallódás, marad a semmi.

De nem marad: a lányok és fiúk most végre megpróbálják átlépni a saját árnyékukat sok kicsi, de valóságos csatával, amelyeket precízen megrendezett, strapabíró dialógusokkal kibélelt jelenetekben bonyolítják le a nem éppen ki­emelkedő, de azért ügyes és eleven fiatal színészek. Ha valaki csak egyetlen évadot nézne meg a Csajokból, próbálkozzon ezzel, gond nélkül ki lehet hagyni előtte a korábbiakat. (HBO)

 

 

 

 

Kártyavár – 3. évad Nem volt régen minden jobb, de Frank Underwood azért jobb volt valamivel. A politikai teljhatalom felé vaddisznóként csörtető férfiú a második évad végén révbe ért, de amikor beköltözött a Fehér Házba, energiái jó részét is leadta sajnos a portán. A világ első számú nyugati hatalmát irányító Frank Underwood nincs versenyformában, és ez még úgy is lehangoló, hogy harmadik évadjában a Kártyavár erről is beszélni akart, sőt ezt az altémát elég jól körbe is járta. Az elnök úr kiégése, illetve a Mr. és Mrs. Under­wood között eljegesedő hangulat legalábbis sokkal érdekfeszítőbb volt, mint amit a sorozat az aktuális amerikai politikai történésekről elénk tárt. Ennek kudarca pedig a sorozat legfőbb hibájára is rámutat. Arra jelesül, hogy a Kártyavár szándéka szerint realista mélyfúrásban utazik, mégis folyton-folyvást eldől a merő fantasztikum felé. Ez az aránytalanság korábban főleg a főhős erőszakos cselekedeteiben manifesztálódott, most viszont kijjebb került, és a Viktor Petrov néven futtatott Vlagyimir Putyin-figurában öltött testet. Petrov az évad elején megtévesztően valóságos alaknak mutatkozik (még a Pussy Riot-os lányok is feltűnnek körülötte a saját nevükön), hogy aztán hamar egy James Bond-film gonosztevőjeként tegye semmissé a korábbi téteket.

A kivételesen pontos színészek azért még így is magasan tartották, de a Kártyavárnak radikálisan meg kell újítania önmagát, mert szökik belőle a levegő. (AXN NOW)

 

 

 

alá

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.