Tévésorozat

Ha a vége jó

Sokadik évadok

  • Greff András
  • 2015.05.30 09:04

Film

Erős kezdés sok sorozatnak összejön, de az igazán nagyok később sem csavarják lejjebb a gázt.

Justified – A törvény embere – 6. évad Ennyi évaddal a háta mögött nevetséges volna sikertelennek mondani, de annyi azért megkockáztatható, hogy a most búcsúzó Justified nem aratott akkora sikert, mint amekkorát érdemelt volna. Talán azért sem, mert túl sok minőség keveredett össze benne: az Elmore Leonard önveszélyes pancsereit (illetve az ezekhez méltó további ötven-hatvan figurát) mozgató sorozat egyszerre volt neo-western és burleszk, családi dráma és rendőrkaland, valamint bizarr szituációs komédiába burkolt, részletgazdag látkép a lecsúszott déli államok beszédképes élővilágáról – mindenek felett pedig ezek padlógázzal robogó, oda-vissza gátlástalan paródiája. Lassan találta meg a hangját, de aztán nem veszítette el, amivel persze nem akarnánk azt állítani, hogy ne lettek volna benne gyengébb pillanatok.

Most, az utolsó évadban a nyitóepizódok döcögésén kellett magát túltennie mindazoknak, akiket végül egy egészen kiemelkedő zárlattal elégítettek ki a sorozat mesterei. Mert idétlen viccek, Stetson-kalapok és könyörtelen pózolás ide vagy oda, a Justified itt, az utolsó évadában olyan klasszikus témákról volt képes a saját stílusában is érvényes módon beszélni, mint a hűség, a barátság, az árulás vagy épp a megváltás esélyei. Meg persze a kötődés, a vonzalom, ne kerülgessük: a szeretet, két szinten is, a szereplők közti viszonyokban (természetesen), ám még inkább a nézők és a kitalált alakok közöttiben. Talán soha nem szoríthattunk még ennyire vitathatatlan gyilkosokért (és egy metroszexuális áruló pojácáért!), ami, lássuk be, hetekre elegendő amatőr antropológiai vizsgálódáshoz nyújthat muníciót. Utoljára a sorozatok sorozata, a Deadwood tudott ilyet, talán nem is véletlen, hogy a színművészek jó része éppen onnan lépett át a Justifiedba. Gondoljuk meg, Amerika legjobb jellemszínészei szorítottak itt egymásnak helyet egy olyan közegben, ahol még Sam Elliott, ez az ezerszázalékos filmszínész is csak egy lehetett a sorban. Only in America – de láthatjuk, valójában ott is csak a westernben. (AXN)

 

 

 

 

Csajok – 4. évad Lena Dunhamtől senki sem veheti el, hogy ő lehetett az, aki a Csajok első évadjával megújította a televíziós kapcsolati drámák oly sokat gyötört, nővérköpenybe, tűzoltókabátba, Chanel-sálakba burkolt, vízpartra, kollégiumba, Grimm-mesékbe kényszerített, a hosszú használat során egészen tompa tárgygyá koptatott műfaját. Más kérdés, hogy a sorozat harmadik menetére a lehengerlő hadarásból, a bátor test- és lélekrajzból már csak önmaga szórakoztató paródiája maradt szószátyáran nyavalygó felső középosztálybeli fiatalokkal, akik New York kellős közepén hosszasan voltak képesek sajnáltatni magukat két frappuccino, illetve indokolatlan vetkőzés között. Az örök hipsztereken túl a kitartó köldöknézés felé elmozduló Csajok valószínűleg már soha nem lesz egyetlen társadalmi (vagy életkori) réteg számára sem az a meghatározó élmény, amelynek az első évadjával ígérte magát, de ez a tavaszi kör ezzel együtt is érdekes és kifejezetten finom tudott lenni. Arról a pillanatról volt benne szó, amikor a nagy, bohó álmokat muszáj végre lecserélni kisebbekre és kopottabbakra, különben marad a (jóléti) kallódás, marad a semmi.

De nem marad: a lányok és fiúk most végre megpróbálják átlépni a saját árnyékukat sok kicsi, de valóságos csatával, amelyeket precízen megrendezett, strapabíró dialógusokkal kibélelt jelenetekben bonyolítják le a nem éppen ki­emelkedő, de azért ügyes és eleven fiatal színészek. Ha valaki csak egyetlen évadot nézne meg a Csajokból, próbálkozzon ezzel, gond nélkül ki lehet hagyni előtte a korábbiakat. (HBO)

 

 

 

 

Kártyavár – 3. évad Nem volt régen minden jobb, de Frank Underwood azért jobb volt valamivel. A politikai teljhatalom felé vaddisznóként csörtető férfiú a második évad végén révbe ért, de amikor beköltözött a Fehér Házba, energiái jó részét is leadta sajnos a portán. A világ első számú nyugati hatalmát irányító Frank Underwood nincs versenyformában, és ez még úgy is lehangoló, hogy harmadik évadjában a Kártyavár erről is beszélni akart, sőt ezt az altémát elég jól körbe is járta. Az elnök úr kiégése, illetve a Mr. és Mrs. Under­wood között eljegesedő hangulat legalábbis sokkal érdekfeszítőbb volt, mint amit a sorozat az aktuális amerikai politikai történésekről elénk tárt. Ennek kudarca pedig a sorozat legfőbb hibájára is rámutat. Arra jelesül, hogy a Kártyavár szándéka szerint realista mélyfúrásban utazik, mégis folyton-folyvást eldől a merő fantasztikum felé. Ez az aránytalanság korábban főleg a főhős erőszakos cselekedeteiben manifesztálódott, most viszont kijjebb került, és a Viktor Petrov néven futtatott Vlagyimir Putyin-figurában öltött testet. Petrov az évad elején megtévesztően valóságos alaknak mutatkozik (még a Pussy Riot-os lányok is feltűnnek körülötte a saját nevükön), hogy aztán hamar egy James Bond-film gonosztevőjeként tegye semmissé a korábbi téteket.

A kivételesen pontos színészek azért még így is magasan tartották, de a Kártyavárnak radikálisan meg kell újítania önmagát, mert szökik belőle a levegő. (AXN NOW)

 

 

 

alá

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.