Magyar Narancs: Színészként végeztél az SZFE-n, mikor és miért döntöttél úgy, hogy a filmezés felé fordulsz?
Olasz Renátó: Már drámatagozatos gimnazistaként is érdekelt a rendezés, és az egyetemen, a színész szakon is ez érdekelt inkább. Az első két évben magunknak kellett gyártanunk a jeleneteket, magunkat és egymást is rendeztük, és valahogy azt éreztem, hogy a rendezői pozíciót jobban szeretem. De a filmrendezés később jött. Amikor megtudtam, hogy indul filmrendező mesterszak, mindenképpen jelentkezni akartam rá.
MN: Akkoriban volt a Covid és az egyetemfoglalás is. Hogyan élted meg azt az időszakot?
OR: Csodálatos volt az egyetemfoglalás hetvenhat napja. Volt ugyan tapasztalatunk arról, hogyan működik a demokrácia, de amikor mindezt nem kívülről nézed, akkor megérzed, hogy milyen szép és lassú folyamat, ahogyan megpróbáljuk meggyőzni egymást, és közösen döntést hozni. Fiatal emberek hirtelen felnőttek lesznek, mert fontos a véleményük, mert mindenkinek fontos a véleménye. És megtanulod, hogy a véleményed nem arra van, hogy a másikat legyűrd, hanem arra, hogy a közösséget építsd. És amikor egy közösség azt mondja, hogy azzal sincs baj, ha megváltoztatod a véleményedet, ha úgy érzed, valóban történt benned változás, mint ahogy az is rendben van, ha akkor is tartod a véleményedet, ha mindenki máshogy gondolja. Volt, hogy száz-százötvenen ültünk az Ódry Színpadon egy hosszú, több napon át tartó beszélgetés után, és csak egyetlen másképp gondolkodó maradt. Akkor az volt a szabály, hogy fel kellett állni, és meg kellett tapsolni. Nem kell megalázni a másikat azért, mert máshogy gondolja, nem kell eltiporni, aki nem ugyanazt mondja, mint én. Fontos tudatosítani, hogy közösségként kell eredményre jussunk.
MN: Milyen volt visszatérni a társadalomba, miután megtapasztaltátok, hogy hogyan működhet jól a demokrácia?
OR: Kellemetlen, hogy kétszáz diák képes együttműködni, de azok, akik az országot vezetik, akik pozíciókban vannak, hatalommal a kezükben, még arra is képtelenek, hogy a másikat meghallgassák.
MN: Tudod képviselni ezt a demokratikus létezésmódot, amikor rendezel?
OR: Ha rendezek, igyekszem olyan közösséget teremteni, ahol meghallgatjuk egymást. A módszer, amivel ezt a filmet csináltuk, szintén erre épül. Nekem ez fontos, ebben érzem komfortosan magamat. Nem tudok autokrata helyzetben jól funkcionálni. A végén mégiscsak a rendezőnek kell meghoznia a döntéseket, és ezt hatalmaskodás nélkül is lehet csinálni.
MN: Az általad játszott főhős úgy meséli a történetet, mintha folyamatosan kívülről szemlélné. Ilyen vagy te is?
OR: Az én figurámról már az elejétől kezdve tudtuk, hogy inkább megfigyelő lesz. Ez félig praktikus megoldás is, hogy kevesebb dolgom legyen, mert így jobban tudtam figyelni a többiekre. De lehet, hogy egy kicsit ilyen vagyok. Izgalmas volt olyan környezetet teremteni a színészeknek, az alkotótársaknak, ahol feszengés és megfelelési kényszer nélkül mertek létezni. Ez színészként is fontos. Az a különbség a filmes és a színházi színészet között, hogy a színházban úgy játszol, hogy tudatában vagy annak, hogy a nézők néznek téged, ami meghatározza a játékmódodat, a jelenlétedet. A filmben úgy kell játszani, mintha a kamera ott sem lenne, kvázi csak hagyod magad megfigyelni, ami egy nehéz, intim állapot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
