"Ha én kőkeményen végigviszem" - Trill Zsolt színész

  • Kovács Bálint
  • 2010.04.15 00:00

Film

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapítója, jelenleg a debreceni Csokonai Színház társulatának vezető színésze. Színházi és filmes munkáiért tucatnyinál is több díjat nyert, legújabb főszerepét Debrecenben A makrancos hölgyben játssza; előadás után beszélgettünk vele.
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapítója, jelenleg a debreceni Csokonai Színház társulatának vezető színésze. Színházi és filmes munkáiért tucatnyinál is több díjat nyert, legújabb főszerepét Debrecenben A makrancos hölgyben játssza; előadás után beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Tele vagy kék-zöld foltokkal. Rendezői utasításra játszol ekkora elánnal?

Trill Zsolt: Egyáltalán nem, és nem is akarom holttá verni magam, ez csak így alakult. És most vannak is bizonyos adottságok: ha egy-egy szálka kiáll a fából, azt nem tudom elkerülni, és ha végighúzzák a deszkákon a meztelen felsőtestemet, akarva-akaratlanul is megég a bőr egyes helyeken. De az ember mindig tiszta erővel, energiával, szeretettel próbál játszani.

MN: Sok kritikában kiemelik veled kapcsolatban, hogy hatalmas lelkesedéssel játszol.

TZS: Nem is lelkesedésnek nevezném, inkább energiának. Energia nélkül pedig nincs színház. Ha nincs energia, akkor mindegy, ha akár fel se megyek a színpadra. Nem lehet, nem éri meg lanyhán csinálni a színházat. Egy életünk van, tíz-húsz-harminc-negyven év, kinek mennyi adatik meg a színházban, ezt nem érdemes csak középszerűen lenyomni: vagy csinálja az ember, vagy nem. Egyre jobban idegesít az a hangulat, hogy csak úgy teszünk, mintha csinálnánk - nekem ehhez nincs kedvem. Lehet egy előadás visszafogottabb vagy erőteljesebb, ez előadásonként és rendezőnként változik, de az mindig alapvető nekem, hogy rendesen kell végigcsinálni az egészet. Bizonyos szerepeket az ember csak egyszer kap meg; én sose vágytam egyre sem, de ha eljön az a szerep, akkor nem lehet ímmel-ámmal csinálni.

MN: Nem A makrancos hölgy az első előadás, amiben a színpadon is feleséged, Szűcs Nelli párját alakítod. Jelent ez számodra bármi pluszt vagy nehézséget?

TZS: Van pozitív és negatív oldala is. Nagyon szeretek vele dolgozni, mert szabadságot ad, hogy évek óta együtt vagyunk kisebb-nagyobb szerepekben. De ugyanez igaz a beregszászi színészekre is: nagyon jól ismerjük egymást, és ezáltal van egy könnyedsége a dolognak. Hihetetlenül tudjuk egymást élvezni, és segítünk egymáson, például ha én rossz tónusban indítok egy előadást, ők megérzik, és rögtön segítenek anélkül, hogy meg lenne beszélve.

MN: És mi a dolog negatív oldala?

TZS: Lehet, hogy többet veszekszünk a kelleténél.

MN: Mármint otthon?

TZS: Nem, a próbákon - de otthon sem hagyjuk abba, ugyanúgy foglalkozunk a színházzal otthon is. Mi ebben élünk, nekünk ez az életünk, úgyhogy muszáj a színházzal normális, békés körülmények között együtt élnünk hétköznap is.

MN: Számít bármennyit is, hogy épp milyen a szerepetek - klasszikus szerelmespár, vagy épp olyan, mint most a Makrancosban?

TZS: Nem. Persze valamilyen módon az ember megpróbálja megfogalmazni magát ezekben a szerepekben, és egy csomó mindenről, amit most épp Shakespeare leírt, azonnal a civil életemre vonatkozó érzéseim támadnak. Az ember nem tudja magát kizárni a szerepekből.

MN: Nem szül köztetek feszültséget, hogy általában a tied a fontosabb szerep? Hogy te Ottó vagy a Bánk bánban, ő pedig udvarhölgy? Vagy hogy inkább téged hívnak forgatni?

TZS: Nézd, ő ebben a tekintetben fantasztikus. Soha nem éreztem, hogy irigykedett volna rám egy szerep miatt, vagy mert én többet forgatok, mint ő. De azt azért be kell látni, hogy neki ott a család, mert hát igazság szerint ő csinál mindent - én mint harmadik gyerek vagyok jelen. ' sokkal érettebb, és néha sokkal irgalmasabb, mint én. Én lehet, hogy rohanok valahová - nem tudom, hogy hová -, de ő kivárja a dolgokat. Lehet, hogy én hamarabb lennék irigy rá, de ő nem foglalkozik ilyesmivel. Ez egy másmilyen iskola, más világ - mindketten a kijevi színművészeti főiskolán végeztünk, ahol olyan színészekről olvastunk, akik egyik nap nagyszínpadon játszottak főszerepet, a következőn meg csak annyi volt a szerepük, hogy behoztak valamit a színpadra. Teljesen tudatosan nem játszottak mindig főszerepet, és ez nem szült feszültséget. Én például, ha két óra tizennyolc percet fent vagyok a Három nővérben a színpadon Szoljonijként, akinek alig van szövege, akkor azt az időt nekem ugyanúgy végig kell élnem, és a csendjeimben is, bent a sarokban is úgy kell dolgoznom, mintha végig beszélnék. Akkor hogy mondhatnám azt, hogy mellékszereplő vagyok?

MN: Nagyon sokféle szerepet játszottál a sorozatgyilkos Roberto Zuccótól kezdve Petruchión át Pityu bácsiig.

TZS: Nagyon élvezem, ez a lényege a színháznak. Persze azt is tudom és tapasztalom, hogy hiába kap az ember tehetséget, nem biztos, hogy minden színész elbír a vállán főszerepet is. Gáspár Sanyi mindig azt mondta, hogy ez egy idegi játék, hogy nemcsak tehetség, de fizikum és psziché is kell mellé. És nagyon sokszor van olyan is, hogy én kapom a főszerepet, de tudom, hogy az igazán izgalmas, jó dolgok nem velem fognak megtörténni, hanem a kisebb szerepekben - de mivel azt a feladatot bízták rám, nekem akkor is azt kell végigvinnem. Például tudom, hogy A Pityu bácsi fiában Nellinek sokkal izgalmasabb pillanatai vannak. De azok csak akkor tudnak kijönni, ha kőkeményen végigviszem az én szerepemet.

MN: Amit mondasz, a csapatjátékról szól. Nem is tudnád elképzelni magad egy egyéncentrikusabb előadásban, akár egy monodrámában?

TZS: Ez csak rendezőtől függ. Ha lenne, aki azt mondaná, hogy csináljak meg egy ilyet, én nagyon szívesen vállalnám. De vágyhatok én rá, ha nincs ember, aki bennem gondolkodna - én nem fogok jelentkezni. Minek? Én nem látom annyira magamat, hogy mi van énbennem, hogy el tudnék-e egyáltalán játszani egy egyszemélyes előadást, de ha a sors úgy hozza, akkor meg kell próbálni, és ha belebukik az ember, hát belebukik. A bukás is hozzátartozik, sőt, szerintem nagyon fontos eleme a színháznak. Beregszászon mindig az volt a lényeg, hogy együtt vagyunk, és együtt csinálunk egy előadást, amivel meg akarunk fogalmazni egy világot, azon keresztül meg saját magunkat. Debrecenben ez még alakulóban van. Vitathatatlan a csapatmunka megléte, de másfelől meg ez a mostani egy hihetetlenül rendezőcentrikus világ. Picit háttérbe szorult a színész, pedig ő a legfontosabb eleme a színháznak.

MN: Régi szöveget modernizáló, új formákkal kísérletező előadásban játszanál?

TZS: Szívesen próbálkozom és dolgozom ilyen rendezőkkel. Arról beszélek, hogy nem rendezői önkifejezésnek, hanem egy színész és rendező közötti közös melónak kellene lennie a próbafolyamatnak. Nem azt mondom, hogy ne lehetne új gondolatokat hozni a színházba - dehogynem kell, csak az mozdítja előre az egészet. De a rendezők néha nem értik, hogy nekik ugyanúgy meg kell tanulniuk a szakmát, mint a színészeknek, utána lehet művészkedni. Nekem persze ilyenkor is fel kell mennem a színpadra, a vásárra én viszem a bőrömet.

MN: Múlt nyáron azt mondtad, hogy még nem érzed teljesen a magadénak a debreceni színházat.

TZS: Én, ha valamiért, akkor azért szeretek itt lenni, mert itt együtt tudok dolgozni ezekkel a rendezőkkel: Vidnyánszkyval, Rizsakovval, Andrzej Bubiennel - az ő világukból nagyon sokat lehet tanulni. De nem érzem még teljesen a magaménak a színházat. Nézd, a társulat nagyon sokfelől jött, volt, aki eleve itt volt, jöttünk mi, beregszásziak, és jöttek máshonnan is színészek. És azt érzem, hogy ez még négy év után sem szerves egész, és ezt én belül, magamban egy kis kudarcnak érzem. Lehet, hogy elindultunk egy úton, van egy haladás valami felé, de azt, hogy nem közeledtünk eléggé egymáshoz, kudarcnak élem meg.

MN: Mit lehet kezdeni egy ilyen kudarccal?

TZS: Nem tudom, talán tudatosítani kéne jobban magunkban ezt az utat, hogy mi felé is szeretnénk menni. Mert az, hogy most azt mondják, debreceni színész vagyok, önmagában nem hoz izgalomba. Színházat bárhol lehet csinálni a világon. Kell egy ember, aki az egésznek megadja a filozófiáját - ez megvan, ez vitathatatlan.

MN: Vidnyánszky?

TZS: Igen. Nekünk pedig meg kell találnunk ebben a filozófiában az izgalmat, meg kell próbálnunk előrelökdösni egymást - lehet, hogy nem sikerül, de ha meg sem próbáljuk, az nagy gáz.

MN: Ismernek az egész országban, ha máshonnan nem, filmekből biztosan - nem hívnak vissza Pestre?

TZS: Hívnak, de nem mindig lehet egyeztetni a dolgokat, mindenáron meg minek menjek? Csak azért, hogy Pesten legyek, nem lényeges. Egyetlenegy dolog miatt sajnálom a nagyvárost: a kétmillió ember miatt. Biztos vagyok benne, hogy sok előadásunk nagyon hosszú ideig menne Budapesten, itt viszont csak x alkalommal tudjuk rendesen játszani - igaz, Vidnyánszky Attila nem veszi le végleg az előadásokat, havonta, kéthavonta előveszi őket, mert értéket lát bennük. És a nézőknek is fontos, mert így megnézhetik egy év múlva is az előadást - mert annyi idő alatt rengeteg dolog változik, megérik az egész, más lesz. Ezért lenne jó, ha a kritikusok nem a premierekre járnának, hanem - mint Oroszországban - a tizedik alkalom után. Az ember a bemutató után egy csomó mindent felfedez az anyagban a nézőkön, az oda-vissza jövő-menő impulzusokon keresztül. Nézők nélkül nem lehet színházat csinálni, a premier pedig csak az első találkozás a nézővel, utána kezdi csak csiszolni egymást a két tér.

MN: És mi van, ha a közönség - vagy a kritika - rosszul fogadja az előadást?

TZS: Ez komoly idegi játék, ami arról szól, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, mennyire túlzom el saját magamban. A Három nővérünkről, amikor elkészült, hát, nem írtak semmit, nem volt visszajelzés - csak most, évek után írta meg valaki, hogy zseniális előadás. A nézők, kritikusok, színházi emberek sokszor nem vesznek észre alapvető dolgokat, például hogy én a Pityu bácsiban egészen más fizikumú vagyok, mint a Három nővérben, hogy egészen máshogy beszélek bizonyos előadásokban - pedig ezek tudatos dolgok, még ha nem is sikerülnek esetleg jól. De nem is beszélnek róla, nem az egészet nézik, csak kis puzzle-darabokat. Ilyenkor stabilan kell állnom a lábamon, mert az ilyenek tönkre tudnak tenni. Látnom kell az értékeket, mert egy csomószor elbizonytalanodom, és olyankor legszívesebben otthagynám ezt az egészet.

MN: Ez komolyan megfordul a fejedben?

TZS: Igen, néha komolyan gondolom.

Neked ajánljuk

„Félig-meddig röhögtem”

  • Soós Tamás

Rapben ritkán hallani ennyire zavarba ejtő érzelmességet, amelybe mégis rengeteg ön­irónia vegyül. A Take Me Please című, Friss Hús-nagydíjas kisfilmjéről ismert animátor, Hegyi Olivér nemrég adta ki első, punkosan nyers lemezét Sírunk és nevetünk címen, s a korong generációs látleletnek sem utolsó. Ön­ostorozó szövegekről, a harmincpluszosan kezdett rapkarrier előnyeiről, és arról a politikai szakadékról is beszélgettünk, ami a Fidesz-szavazó szülőktől választja el a korosztályát.

Odalent, a fenéken

  • Bacsadi Zsófia

Jimmy McGovern és a BBC háromrészes drámasorozata nem bíbelődik sokat az expozícióval: egyből behajítja nézőjét az addig büntetlen előéletű Mark Cobden (Sean Bean) börtönfelvételi procedúrájába.

Kebabpizza

A podcast a hangzó újságírás gonzója vagy punkja, s hogy ez felszabadító megújulása, vagy épp válságtünete, hovatovább hattyúdala-e az audiozsurnalizmusnak, az továbbra is a befogadói ízlésen múlik. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ami izgalom ma ebben a műfajban vagy műnemben lehet, az leginkább a podcast háza táján keresendő.

Verseny, társakkal

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Helyzetgyakorlatok

  • TPP

Pályaindító film volt a Rengeteg, eredeti, szokatlan, izgalmas. Hét, egymással közvetlenül össze nem függő etűd, hét, visszatérő kört le­író párbeszéd, hét, ítéletalkotó reflexeinket próbára tevő, nyitott befejezésű, ám önmagukba zárult világok találkozásra való képtelenségét megjelenítő szituáció.

„A pénz nem elég”

Megkerülhetetlen gyűjtő, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője. Egyebek mellett gyűjteményépítésről, a Centre Pompidou akvizíciós bizottságában vitt szerepéről és a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadójának a feladatairól kérdeztük.

Pogromok alulnézetből

Apor Péter legfőbb kutatási területe Kelet-Közép-Európa kultúrtörténetének vizsgálata a 20. század második felében, a térség nemzetközi folyamatokban betöltött szerepének áttekintésével kiegészítve.

Városvarázs

  • Sándor Panka

Pelsőczy Réka rendezése felvillantja a lehetőséget, hogy milyen is lenne, ha friss szemmel, turistaként tekinthetnénk Budapestre.