Magyar Narancs: A film alapjául szolgáló 2003-as könyv a Vogue hírhedt főszerkesztőnőjéről, Anna Wintourról szól. Mennyire építette be az ő alakját a szerepbe?
Meryl Streep: Már a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy nem őt akarom reprodukálni. Úgy éreztem, ez túlságosan korlátozna a játékban. Õ is megnyugodott, amikor látta, hogy nem akarjuk kifigurázni. Ma sem tudok többet róla, mint amikor nekikezdtünk a filmnek.
MN: Sokat eszi magát, ha az estélyi ruhája nem arat sikert az aktuális Oscar-gálán?
MS: Az Oscar-ceremónia ma már inkább a ruhákról szól, mintsem a jelölt filmekről. Érdekel a divat, de közel sem annyira, mint a lányaimat, akik megőrülnek a menő göncökért. Nekem viszont kész gyötrelem az a sok, véget nem érő ruhapróba, amit ehhez a filmhez előzetesen végig kellett csinálnom. De tudja, azért a kosztümök mindig érdekeltek. Az más. Még az egyetemen is jelmezekből írtam a szakdolgozatomat. Hatvan ruhát elemeztem Tennesse Williams egyik darabjához. Mindig érdekelt az, ki mit visel - de csakis mint az önkifejezés része. Hogy mit mond, vagy mit hallgat el az ember azzal, hogy ilyen vagy olyan külsőt ölt magára. Minden ruhadarab kifejező.
MN: Többször nyilatkozta, hogy a nők nem olyan törékenyek, mint amilyennek a filmszerepek ábrázolják őket. Érezte úgy valaha életében, hogy túlságosan törtető lett, és vissza kellene venni a tempóból?
MS: Egy színésznek nincs nagy terepe arra, hogy undok legyen. Ha nem te vagy Tom Cruise, aki több százmilliót termel a stúdiónak, alapjában véve nem rendelkezel hatalommal. Úgy tekintenek ránk, színészekre, mint valami hatalmas emberekre. Oké, kényelmes lakókocsit kapunk öltözőnek a forgatásra, és hoznak nekünk kávét, ha kell. De itt vége is a történetnek. Sosem éreztem úgy, hogy vissza kellene fognom akármiből.
MN: Mégis, A mandzsúriai jelölt ravasz, manipulatív női főszereplője után ismét hasonló vizeken evez. Születőben az új imázs?
MS: Az az igazság, hogy a férfiak nem tudják elviselni, ha nők töltenek be vezető pozíciókat. Nézzük csak meg, alig vannak női szenátoraink! Mondjon bármilyen iparágat, mindenütt kevés a női vezető. A nagyvállalatok tulajdonosi körében éppúgy nincsenek jelen. Azok a kultúrák, amelyek törődnek a nők jogaival, szerintem sokkal felvilágosultabbak. Egyúttal azt a veszélyt is magukban hordozzák, hogy sokkal feszültebbek emiatt. A fundamentalizmus térhódítását egyértelműen a nőktől való félelem táplálja.
MN: Sokat készül a szerepeire?
MS: Az igazat megvallva nem. Inkább ahhoz ragaszkodom, amilyen képet kialakítottam magamban a karakterről. Mert minden szereped iránt viseltetsz valamilyen érzésekkel. Néha azonban megváltoztatom a véleményem. Nyitva kell hagyni bizonyos lehetőségeket. Ma is nehezemre esik elkezdeni egy új szerepet. Amikor megkapom a feladatot, beindul az agyam, ám egy idő után kikapcsolom, és azt mondom, kész vagyok! De mire odaérek, hogy játszani kellene, teljesen szétesek. Állandóan megkérdőjelezem magam. Ez az évek múlásával sem változik. Olyan vagyok, mint az író, aki a regénye első, üres oldalára bámul.
MN: Hogyan viseli, hogy legendaként kezelik?
MS: Egyre inkább hozzászokom! Habár egy időben erre mindig azt hoztam fel példának: valahányszor elmegyek az orvoshoz, remeg a keze az idegességtől, mert a Meryl Streepet kell kivizsgálnia. Ez nem valami kellemes dolog. És az orvos nem az egyedüli eset.
MN: Színész kollégái is megilletődnek, ha önnel kell játszaniuk?
MS: Érzem a feszültséget a szobában, amikor belépek. De há-rom perc után feloldódnak. Főleg amikor látják, hogy alaposan elcseszem a jelenetet, ami gyakran megtörténik! Sajnos egyre többször. Akkor fellélegeznek.
MN: Az utcára kiteheti a lábát egyedül?
MS: Naná! Ebből élek. A színészet nagyrészt hallgatásból, figyelésből áll. Túl sok embert láttam a szakmámban, akik elszigetelik magukat az élettől. Körülbástyázzák magukat az alkalmazottaikkal, egy rakás ügyvéddel, ügynökkel meg asszisztensekkel. Ez nem tesz jót egy színésznek. Hogyan kelthetek életre színes egyéniségeket, ha nem tudom megfigyelni őket nap mint nap? Nem követem az embereket, de a metrón minden különösebb megpróbáltatás nélkül tudok ide-oda pislogni. Ha most kisétálnék ennek a deauville-i hotelnek az ajtaján, senki sem ismerne fel.
MN: Mi a trükkje?
MS: Az öltözet. A testtartás. Senki nem szúr ki az utcán. Főleg nem New Yorkban. Tudja, a New York-i ember külön fajta. Még ha felismernek, akkor sem csapnak nagy hűhót. Jóval blazírtabbak annál, nem különösebben izgatja őket, hogy összeakadtak velem. Napjainkban nagyon átalakult a sztárság fogalma. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mit jelent ma hollywoodi filmcsillagnak lenni. Sokszor akarok pihenni egy jót. Néhány éve ki is vettem egy kis szabadságot. Egy teljes évet, mert jó ideje morfondíroztam azon, milyen jó lenne írni egy gyermekkönyvet, vagy ősszel elmenni horgászni egy folyóhoz.
MN: Közel harminc éve mindig az év legjobb hollywoodi mozijaiban szerepel. Több filmje ma már klasszikus.
MS: Csak a minőségi holmikra rezdülök. Kevés dolog érdekel, nincs produkciós cégem, mint oly sok kollégámnak, nincsen külön stábom, csak az egy szem aszszisztensem, aki nem azért van, hogy forgatókönyveket olvasson helyettem. Az ügynököm kizárólag azokat passzolja nekem, amikről úgy érzi, jól megírt munkák. Mert nagyon fel tudom magam húzni, ha szarságokat küldözget nekem!
MN: Melyekre kapta fel a vizet?
MS: Néhány szerepem miatt eleinte zúgolódtam: úgy éreztem, nem bontakoztathatom ki bennük eléggé a képességeimet. Az éj csendjét Robert Bentonnal készítettem, akivel már dolgoztam a Kramer kontra Kramerben. Imádjuk egymást. De a film noir nem az én műfajom. Remek volt a forgatás, csak éppen halálra untam magam! Nem volt más dolgom, mint titokzatosan nézni és szépnek lenni. Ez kevés. Voltak filmek, amelyeket kevésbé izgalmas élmény volt forgatni, de amikor megnéztem őket, nagyon is örültem, hogy részt vettem bennük. Ilyen a Jól áll neki a halál. Annak a sok speciális effektusnak a felvétele dögunalom! Idegtépő órák hosszat pózolni a kék vászon előtt. A végeredmény viszont tüneményes.
MN: A mozgalmas pálya mellett négy gyermeket is felnevelt.
MS: A filmkészítés nem jelent állandó elfoglaltságot. Nem rendezek, nem producerkedem, nincs más dolgom, mint játszani a kamera előtt. Három-négy hónapig keményen dolgozom egy filmen, aztán pihenhetek négy-öt hónapig. Amikor a fiam és a három lányom született, mindig visszavonultam a filmezéstől, és tartottam egy év szünetet. Igazából sokkal könynyebb dolgom van, mint azoknak a nőknek, akik fix állás mellett nevelik a gyermekeiket. Õk egész évben dolgoznak, a kéthetes nyári szabadságukat leszámítva. Nem is tudom, hogyan képesek rá!
MN: Elégedett a pályaívével?
MS: Nem látok a karrieremen határozott ívet. Nem az történik, hogy a gyengébb szerepektől haladnék a kiteljesedett figurák felé. Persze öregszem, és a nők, akiket ilyen korban eljátszik az ember, rendszerint érettebbek. Ezért nyilvánvalóan érdekesebb figurák.
MN: Ráragasztották önre az átalakuló színésznő (transforming actress) védjegyet.
MS: Azért nekem is vannak határaim. Egy színes bőrű férfit valószínűleg nem tudnék megformálni hihetően.
MN: De hát zsidó rabbit is játszott már (Angyalok Amerikában). Akkor tényleg nincs lehetetlen!
MS: Hát, ha maga mondja, aranyom...
Az ördög Pradát visel
Azoknak a divatőrült tinilányoknak, akiknek öt évvel ezelőtt tetszett a Neveletlen hercegnő, biztosan bejön most ez is. Meg mindazoknak, akik tudják, kicsoda vagy micsoda az a Prada.
Igazságos lenne, ha Hans Christian Andersen és a Grimm testvérek jogutódai halálra kaszálnák magukat minden egyes film után, amely A rút kiskacsa vagy Hamupipőke éppen soros metamorfózisát próbálja lenyomni nézői torkán. Az ördög Pradát visel forgatókönyvírójának nem kellett túl sokat bajlódnia azzal, hogy az unalomig ismert tündérmesét trendi neglizsébe bújtassa: csak adaptálnia kellett egy sikerkönyvet, amely hat hónapig uralta az amerikai bestseller-listákat. Írónőjét, Lauren Weisbergert a bosszú ihlette, mert a világ legnevesebb divatmagazinjának főszerkesztője, a hírhedt Anna Wintour asszisztenseként szenvedett végig egy egész évet. Amikor épp nem Meryl Streep tündököl a vásznon a tömeggyilkos Pol Pot és a tekintélyt parancsoló Condoleeza Rice érdekes kereszteződéseként, a sztori azonnal kiszámíthatóvá laposodik. David Frankel rendező - aki a Szex és New York néhány epizódját dirigálta - a manapság szabályrendeletileg előírt gyors vágásokon és a "modellek a kulisszák mögött" típusú felvételeken kívül gyakorlatilag semmit sem produkál. Az itt valamiért főszereplőnek (máshol - miért is? - az új Audrey Hepburnnek) kikiáltott Anne Hathaway figurája két malomban őrlődik. Igyekszik megfelelni főnöknője irreális elvárásainak, valamint elviselni kolléganője (Emily Blunt) arroganciáját. Amikor jótündére, a homoszexuális stylist gatyába (pontosabban dögös ruhákba) rázza, lecserélt személyisége régi barátainak és undok pasijának már nem szimpatikus; ám a nagyvárosi dzsungel ragadozói között szlalomozó kislány - akármennyire sulykolja a film - mégsem méltó a sajnálatunkra. Azért drukkoljunk neki, mert Chanel tűsarkúját szívesen cserélné bakancsra, hogy abban tapossa ki a "komoly" újságírói karrier rögös útját? Na ne! Az egyetlen, figyelmünkre kicsit is érdemes személyiség Meryl Streep figurája - sajnos ezt a színésznő is érzi. De nagyobb baj, hogy a rendező még csak nem is sejti... Egy merészebb direktor nem félt volna attól, hogy magát az ördögöt tegye meg filmje hősének.
Forgalmazza az InterCom
