Még Picasso is (Patrick Wilson színész)

  • Kriston László, kritika: Bánky Bea
  • 2006. október 5.

Film

Az Alamo volt a legelső filmje, az Angyalok Amerikában naiv homoügyvédjeként futott be, Az operaház fantomjában dalolt, most pedig a Cukorfalatban küzd, hogy ne vágják le a golyóit. Októbertől Koltai Lajos rendezésében forgat Long Islanden. A Deauville-i Filmfesztiválon beszéltünk vele.

Az Alamo volt a legelső filmje, az Angyalok Amerikában naiv homoügyvédjeként futott be, Az operaház fantomjában dalolt, most pedig a Cukorfalatban küzd, hogy ne vágják le a golyóit. Októbertől Koltai Lajos rendezésében forgat Long Islanden. A Deauville-i Filmfesztiválon beszéltünk vele.

*

Magyar Narancs: Találkozott már Koltaival?

Patrick Wilson: Elmentem hozzá Long Island-re, a forgatás helyszínére. Az Evening című filmben (amelyet Susan Minot regényéből írt Michael Cunningham, Az órák szerzője - K. L.) egy halálos beteg nő tekint végig az életén. Visszaemlékszik első szerelmére, aki persze én lennék! A jelenben és az 50-es, 60-as években játszódik a történet. Lajos nyáron levetítette nekem a Sorstalanságot, aztán összeterelte az egész szereplőgárdát. Egy szobában ült Claire Danes, Hugh Dancy, Meryl Streep, Tony Colette, Natasha Richardson, Eileen Atkins (a napokban Glenn Close csatlakozott a csapathoz - K. L.). Lajos igazából nem is nagyon akart próbálni velünk. Teljesen oda volt Michael Buble-ért. Semmi más nem izgatta, csak hogy lejátssza nekünk CD-n az összes dalát. Így akart hangulatba hozni minket.

MN: Merész filmbe ugrottál a Cukorfalattal. Nem tétováztál, mielőtt elvállaltad a kiskorú csajokra gerjedő fotográfus szerepét?

PW: Tizennyolc nap alatt fogjuk elkészíteni. Egy csomó fizikai fájdalommal jár majd, és sok érzelmi megpróbáltatáson kell keresztülmennem. Úgy kellett dolgozni, mint a színházban: nincs idő tökölni, rögtön állapotba hozni magad, és két-három felvételnél többre nem jut idő egyik beállításnál sem. "Kell ez nekem?" De nem igazán filózom azon, milyen hatású a film, amit elvállalok. Könnyen levetem a szerepeimet, nem viszem őket haza. Nem kell hogy véleményem legyen a pedofíliáról. Különben is, kit érdekelnének a gondolataim? Nem ítélkezhetek a karakterek felett, akiket eljátszok. A forgatókönyv nekem az igazságosságról mondott valamit. Bosszúállás és jogos elszámoltatás különbségéről. Ez egy nagyon amerikai, nagyon republikánus dolog: azok az emberek, akik minden vasárnap ott imádkoznak a templomi misén, bőszen támogatják a halálbüntetést. A bosszúállás egy ponton túl öncélúvá válik, és csak önmagad megelégedettségét szolgálja, nem pedig a valódi igazságosságot.

MN: Mégis, a pedofília témájához adni az arcod rizikós lehet.

PW: Azért kaptam én a szerepet, mert ijesztőbb, ha az ilyesfajta fickó éppen úgy néz ki, mint a szomszédod. Nagyon könnyű rámondani valakire, hogy pedofil. Itt, Deauville-ban a francia feliratozás ezt a szót használja, Amerikában azonban nem élünk e kifejezéssel. Van olyanunk, hogy "gyermekmolesztáló" vagy "pszichoszexuális kóreset", amik ugye mind finoman elkenik a kérdést. Az aktív pedofília nincs is a filmben! Nem tudjuk, milyen mértékben más a pasas, mint a többi ember, és hogy valójában mit tett azokkal a lányokkal. A film több kérdést tesz fel, mint amennyi választ ad. Ha stúdiófilmként készül, a fejesek ragaszkodtak volna ahhoz, hogy minden egyes lány a fotókon meg legyen magyarázva, mindegyikük pontosan ki legyen fejtve. Nézd, ha Picasso mellett ott állna egy rakás akadékoskodó alak, akik mind beleszólnak a munkájába, garantálom, hogy még ő is elcseszné a festményét.

MN: A mozis "szépfiúk" közé tartozol.

PW: Brooklynban élek, lengyelek lakta környéken, ahol halvány gőzük sincs arról, ki a fene vagyok. A feleségemről többen tudják arrafele, hogy színészkedik, mint rólam. Persze, ha Malibun laknék, biztosan sokkal többen stírölnének. Elég régimódi vagyok e tekintetben. Bele vagyok bolondulva a 40-es, 50-es évek sztárjaiba. A Montgomery Cliftek, a Bogartok a mérvadók nekem. Imádom Steve McQueent és Paul Newmant is. Akik csak tették a dolgukat, mégis mindig megőrizték a férfiasságukat.

Kriston László

Cukorfalat

Izzadságtól gyöngyöző férfiarcra (Patrick Wilsonéra) közelít Jo Willems kamerája. Megszámolhatnánk a borostáit, a verejtékcseppjeit. Jóképű, de most rosszul fest, kiterítve. Kínszenvedve asszisztáljuk végig a beavatkozást. Láttak már olyan filmet, amelyben egy vágás nélküli, negyedórás jelenetben megy egy kasztrációs műtét? Képzeljenek el egy embert, aki retteg, könyörög, kidagadt nyaki ütőerekkel ordít, kínjában hörög, majd röhög, végül erejét vesztve, mozdulatlanul bámulja a plafont. Saját otthonában ejtette csapdába egy nála két évtizeddel fiatalabb kislány. A Cukorfalat önostorozásra késztető pszichodráma: olyan könnyű félrevezetni a jó-rossz koordinátarendszerbe belekényelmesedett népeket, ahogy egy gyakorlott cukrosbácsi megkörnyékezi a gyanútlan tinilányokat. A női főszereplőről is könnyen ítélkezünk: az első öt percben eldöntjük, hogy Hayley (Ellen Page) vagány, de naiv tizennégy éves. Tudják, sportosan rövid frizura, ártatlan tekintet, kacér mosoly. A gonosz csábító a magabiztos yuppie skatulyát kapja. Tudják, halvány rózsaszín ing, öltöny nyakkendő nélkül, divatos szemüveg, fogpasztareklám-mosoly. Jó lett volna, ha az elsőfilmes rendező, David Slade a téma, a steril háttér és a változatosnak cseppet sem mondható helyszín mellett azt is bevállalja, hogy filmjében mindössze két szereplő van, punktum. Az is zavaró, amikor Willems néha újra egy Britney-klipforgatáson érzi magát, és veszettül rángatni kezdi a kamerát.

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk