Kovács Lajos: Hát a Laca. ´ kérdezett pontosan, ő írta át a mondataimat nyomdakész állapotba, ő szerkesztette meg a könyvet egy olyan mozaikká, ami gyönyörűséget okoz az olvasónak. Szóval legyen ő a szerző, mert különben nem dicsérhetem a könyvet. Márpedig csak dicsérni tudom.
Bérczes László: "Írjunk egy könyvet!" - mondtam Lajosnak ´99 tavaszán egy próba után, mely próbán Lajos szokásos remek formájában - ő a próbákon általában jobb, mint az előadásokon - frenetikus magánszámot vezetett elő. Kimondtam ezt a mondatot, és ettől megnyugodtam - tudtam, mi a dolgom egy éven át. "Írjunk" - mondtam, többes számban. Én ugyanis nem vagyok igazi író: szükségem van egy mankóra. Ez lehet például egy színházi előadás - így lettem annak idején színikritikus - vagy egy személy, akit beszéltetek. Valószínűleg nincsen fantáziám. Vagy nincsenek saját szavaim. "Amit képzelsz, az irodalom. Ülj le, és írj!" Erre biztat Parti Nagy Lajos legújabb regényében. Én ugyan hiába ülök le, mankó nélkül nem jelenik meg egy árva betű a képernyőn. Lajoska, mármint Parti Nagy azt mondja (azért tudom, mert éppen most olvasom a Hősöm terét): "Én az egészet töviről hegyire kitaláltam annó. Szemenszedtem és kész." Én csak ketten tudok szemenszedni.
MN: Mikor találtad meg az emberedet?
BL: Először 1980-ban láttam Kovács Lajost, a Szolnoki Szobaszínházban Pinter A születésnapjában játszotta Stanleyt. Ült egy széken szótlanul egy órán át. A szőr felállt a hátamon. Azt lehetett érezni, hogy a hallgatás és a rezzenetlen tekintet mögött a pokol mélységes szakadékai tátonganak. Ezzel a húsz évvel későbbi könyvvel ebbe a woyzecki szakadékba szerettem volna titkon-félve belepillantani - hátha meglátom ott magamat is. Hiszen a szerzők maximális önzésével azt kell mondanom, Lajos engem mindenekelőtt mint tükör érdekel.
KL: Annak idején gyanakodva figyeltem azt a Bérczes nevezetű szolnoki középiskolai tanárt, aki állandóan hozta a tanítványait az előadásokra, a próbákra, sőt engem is, Paál Istit is, Árkosit is elhívott az iskolájába. Mit akar ez, kérdeztem magamban. Aztán elmúlt a gyanakvásom, és megszületett a bizalmam. A színpadon sok hibát elkövettem, ezeket Laca észrevételezte, de soha nem rótt meg. Fordítva is mondhatom: nem bántott, de mindig rámutatott a hibáimra, a bűneimre. Ebből a szeretetteljes őszinteségből született ez a könyv is.
MN: De ebből az is következik, hogy ez a könyv nem mindig fényes oldaladról mutat be, mindenféle hibák, bűnök, életrajzod sötét foltjai: ezeket nem akartad kihúzatni?
KL: Dehogy akartam. Nem himnuszt akartunk mi írni - az úgyis falsul szólt volna. A túlsó partról, a víz alatti területről énekeltünk, ahogy tudtunk. De a könyv egésze felülemelkedik a hétköznapok sötét foltjain, sőt pazar humora van. Én nem tudtam, hogy rajtam ennyit lehet röhögni. Talán azért, mert mindaz, amiről beszéltem, elmúlt már. Illetve dehogy múlt el! Hát én pont olyan vagyok, mint voltam. Nyilván.
BL: Valaki, aki olvasta a könyvet, és Kovács Lajost is ismeri, sajnálkozva dicsért: "Te szegény, micsoda türelem kellett ehhez az emberhez!" Ezen a megjegyzésen én egy kicsit elszomorodtam. Nem jó ugyanis a könyv, ha nem derül ki belőle, hogy ezek a beszélgetések itt Gyulán, Lajosék házának kertjében, a lugasban, életem nagy ajándékai közé tartoztak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezzel az "őrült Kováccsal" összehozott a sors. Ilyen koncentráltan, pontosan és érzékien fogalmazó emberrel ugyanis még nem találkoztam.
MN: Miért érdekes ez a túlsó part másnak, az olvasónak? Azért, mert az egy híres ember túlsó partja? Különben is, Kovács Lajos nem híres ember.
KL: Értsd meg, testvér, itt nem Kovács és nem a hírnév érdekes. Itt maga az írás érdekes egy éppenséggel Kovács nevezetű ismeretlenről. Lehet, hogy jobb író vagyok, mint színész. Vagyis jobb válaszoló, hiszen a kérdező és az író Laca volt. Az itt a lényeg, hogy húsz éve ismerjük egymást, barátok vagyunk - nem lehetett simliskedni. Amikor megpróbáltam, szégyenkezve faroltam vissza a nullára, hiszen a velem szemben ülő barát nem engedte meg a hazugságot. Ha már engem választott, engem "talált meg", nem hazudhattam.
MN: Mit jelent a cím?
BL: Talált ember - talált tárgy. Véletlenül ráakadsz, megtisztogatod, megvizsgálod. Bárkire ráakadhatsz, bárki lehet talált ember. Akárki, akinek lehetősége és képessége van elmondania magát.
KL: Engem mindig meg kellett találni. Így talált meg Paál Isti, hogy aztán előhívjon, mint egy filmet. Nem megyek elébe semminek, ülök és várok. Aztán vagy előhívnak, vagy nem. Most előhívtak, nem a színpadon, hanem egy könyv lapjain. Ezeken a beszélgetéseken én nem vicceket meséltem, hanem magándrámákat, tragédiákat éltem meg, most viszont, olvasóként azt tapasztalom, hogy egy Vittorio Gassmann-nak, Ugo Tognazzinak való szerepet írtunk. Mit összemarháskodnának ezek a zseniális színészek ezzel a szöveggel! Amibe én majd belehaltam. Drámák sora feslik fel a könyvben, és mégis azt érzem, hogy ezek kikönnyülnek, felszabadítanak, fölemelnek, és sírva röhögök rajtuk. Víz alatti, ismeretlen terepről vonszolódnak elő ezek a borzalmas történetek, Kassák jut eszembe, aki önmaga számára is kibírhatatlan rosszkedvéből sokszor úgy rántotta ki magát, hogy föltett a lemezjátszóra valami Bartókot. Egy depressziós ember odakúrja a füle alá a korántsem szedáns anyagot. És kikönnyül, felemelkedik. Ez a könyv pontos, igaz, sokjelentésű, és teli van szeretettel. Ad egy simogatást, egy puha érintést valaminek, amit-akit így tudtunk néven nevezni: Kovács Lajos. Ez a szöveg abban segít, hogy megértsünk egy embert, aki folyamatosan önmagát keresi, és láthatjuk, hogyan szembesül magával, amikor mondjuk kilép a harmadik emeletről, vagy százhússzal belehajt egy kamionba, vagy azt mondja: "Szerettem Ophéliát." Olyan nekem ez a könyv, mint egy könnycsepp, amit nem kell letörölni. Hadd hulljon, és kész. Kapának (Mucsi Zoltánnak - a szerk.) némi nagyképűséggel azt üzentem, hogy csak repülj, testvér, aztán ha mégis földre buksz, csak vedd elő a könyvet, és lapozz bele.
MN: Ennyire fontos lenne egy könyv manapság?
KL: Bizony ám, testvér. Truffaut Fahrenheitjében könyveket égetnek, de egyesek megmenekülnek, és magukhoz tudnak lopni néhány példányt. Azokat olvasgatják, és azok fogják életben tartani őket. A könyvek, a filmek, a színház. Hát hogyan tudnék én élni Petőfi Apostola nélkül?! Hogyan tudnék én élni a Hamu és gyémánt nélkül?!
BL: Ne hasonlítsuk a Talált embert ezekhez a művekhez, Lajos. Lehet, hogy csak kettőnk számára volt fontos ez a könyv, és abban segített, hogy egymás hajánál fogva egymást fölemeljük. Az is valami. Csak hálásak lehetünk, hogy ezt a magánakciónkat az Osiris Kiadó meg a Bárka Színház még meg is támogatta.
MN: A borítón az áll: Bárka könyvek 1. Lesz folytatás?
BL: Igen, Tasnádi István drámakötete hamarosan nyomdába kerül. És ha kiderül, hogy nem- csak nekünk, de az olvasóknak is fontos ez a vállalkozás, bizonyosan lesz további folytatás.
MN: Könyvet halála után írnak az emberről, de legalábbis akkor, amikor összegez, lezár egy pályát. Te, Lajos megváltál a Bárka Színháztól, sőt leléptél a színpadról. Lezárt, befejezett történet ez?
KL: Remélem, nem. Egyelőre hiányzik belőlem az a hosszú távú koncentrációs képesség, amivel egy színházi munka jó színvonalon elvégezhető. De dolgozom, nyáron öt filmben fogok forgatni: Maár Gyulával, Dobray Györggyel, Zsigmond Dezsővel, Bereményi Gézával és Koltai Lajossal. Aztán egyszer jó lenne újra színpadra lépni.
MN: Újabb könyv?
BL: Eszemben sincs. Úgy értem, most nincs eszemben. Egy színdarab foglalkoztat, azt jó lenne megrendezni. És jó lenne egy erős évadot csinálni a Bárkán.
Kriston László
