Magyar Narancs: Mi ragadta meg a modern pszichológia pionírjaiban?
David Cronenberg: Fel akartam éleszteni őket. Látni akartam, ahogy élnek és lélegeznek. Ezen túlmenően nem voltak teóriáim, de a történetüknek kétségtelenül van egy feminista töltete; a századfordulón még erős volt a nők elnyomása. A Keira Knightley által játszott Sabina Spielrein (1885-1942) ezt testesíti meg. Hisztériát állapítottak meg nála, amit tipikusan női betegségnek tartottak. Már nem is létezik ez a kórisme.
MN: Talált meglepő dolgokat hármójuk személyiségében?
DC: A pszichoanalízis hőskorában szinte mindenki, aki kapcsolatba került ezzel a tudományággal, maga is pszichológus lett, például Jung felesége. Sabina egyenesen páciensből avanzsált azzá. Nagyon személyes és szenvedélyes dolog volt ez nekik, újfajta szemlélet és életvitel. Azért lett vonzó a pálya, mert korábban nem létezett, és hirtelen hozzáférhetővé vált a gyógyítás azoknak is, akik egyébként nem tekintették volna magukat orvostípusnak. Több száz ilyen alak népesíti be a pszichoanalízis korai történetét. Rettentő izgalmas, excentrikus fazonok. Kár, hogy nem tudtunk kitérni rájuk. Hampton öt szerepbe sűrítette a lényeget.
MN: Mennyiben tért el a színdarabtól, ami eredetileg forgatókönyv volt a 80-as években, csak senki nem akart pénzt adni a megfilmesítésére.
DC: Furcsamód a film jobban hasonlít a színműhöz, mint az eredeti forgatókönyvhöz.
MN: Korábban is érdekelte a pszichoanalízis?
DC: Legelső rövidfilmem, a hétperces Transfer (1966) egy pszichiáterről és a betegéről szólt. A Broodban (1979) Oliver Reed pszichoterapeutát játszott. Nincs nekem semmi szokatlan abban, hogy az analitikusok szobájába lépek a kamerámmal.
MN: Járt már pszichológusnál kamera nélkül is?
DC: Persze.
MN: Szép a svájci táj a filmben...
DC: Szerencsénk volt az időjárással. Ha éppen esett volna az eső, akkor azt filmezzük. Kedvelem a spontán, kontrollálhatatlan filmkészítést. A forgatás nekem kifejezetten fizikális, "szobrászkodó" élmény. Hagyom, hogy a helyszínen talált dolgok is alakítsák a mű szövetét.
MN: Azért jóval konvencionálisabb ez a film, mint amit megszokhattunk öntől.
DC: Tulajdonképpen ez is melankóliába torkollik a végén. Erosztól eljutunk Thanatoszig, az erotikától a halálig. Mindig úgy érzem, hogy a film mondja meg, milyennek kell lennie. Nem akarok én ráerőltetni semmiféle koncepciót. A kiindulópont egy tovatűnt éra megelevenítése volt a fűzős ruháival, a merev gallérjaival és persze a sok-sok párbeszéddel, ami már-már zenei hangzású.
MN: Mennyire volt nehéz rábírni Keira Knightleyt a kamera előtti szexre?
DC: Keira tudta, hogy pszichésen elég megerőltető jeleneteket kell játszania, és amikor szóba került, hogy szex is lesz, azonnal a tárgyra tért: "Hova teszed a kamerát?"
MN: Egyetért azon freudi tanokkal, melyek szerint az embert elfojtott vágyak hajtják, és a civilizált felszín alatt csak a dugáson jár az esze?
DC: Az Osztrák-Magyar Monarchiában több évszázadon át mindig volt egy uralkodó, aki biztosította az embereknek a stabilitást. Az értelmiség úgy látta, szépen halad fejlődésünk állatias lényből a ráció által irányított emberré, minden rendben van a világon, minden problémát megoldunk. De Freud rámutatott, hogy "vannak dolgok a felszín alatt, amikre oda kéne figyelni. Mert ha nem tesszük, akkor kirobbanhatnak, őrületbe és törzsi erőszakba torkollhatnak." Az első világháborút sokan a freudi látásmód bizonyítékának látták. Mára már annyi háborúnak voltunk tanúi, hogy cinikusak lettünk, és nem tudjuk felfogni, hogy az első világháború milyen megsemmisítően hatott az európai civilizáció nagyszerűségéről alkotott nézetekre.
MN: Michael Fassbender mintha a freudi libidóelméletet játszaná el a Szégyentelen című filmben.
DC: A Szégyentelent a mi filmünk után forgatta. Mondtam is neki, hogy nálunk igazi színészi alakítást nyújt, míg ott mindössze önmagát!
MN: Az ön filmjeiben a szex gyakran társul erőszakkal vagy vadsággal.
DC: Passzol egymáshoz a kettő. Ha végigtekintünk az erőszak történelmi megnyilvánulásain, mindig volt benne szexuális elem, ami nekem mint drámai műfajokban utazó alkotónak pont kapóra jön. Mi vagyunk az egyedüli faj a világon, amelyik el tud képzelni olyan dolgokat, amik fizikailag nem léteznek. Ez erősen komplikálja a létünket, mivel az ideális világot is el tudjuk képzelni. Csak éppen képtelenek vagyunk megvalósítani. Az meg elég nagy frusztrációt okoz.
MN: Hollywoodban lehet erre karriert építeni?
DC: Mi Kanadában, kívülállókként élesebben látjuk az amerikaiakat, mint ők magukat. Mert mit tud egy hal a vízről? Az amerikaiak és a kanadaiak közötti különbségek oka a társadalmi szerveződés eltérő jellege. Mindkét nemzetnél körülbelül ugyanakkora az egy főre jutó fegyverviselési ráta. De az amerikaiak valahogy le is puffantják egymást, míg a kanadaiak nem.
MN: Hatott a pszichoanalízis a korai horrorfilmjeire?
DC: A horrorjaim hatottak a pszichoanalízisre! Komolyan mondom. Le-le szokták vetíteni őket pszichológiai üléseken a pácienseknek. A jóisten tudja, milyen hatással lehet rájuk. Jogdíjat persze nem kapok ezekért. A pszichoanalitikus és a művész szerintem ugyanazt a melót végzi. Szembesül a valóság "hivatalos" verziójával, ami valójában csak a felszín, és ő felderíti, mi rejtőzik alatta: csupa olyan dolog, amit nem érthetünk még egészen.
Kritikánk a Veszélyes vágyról itt olvasható.
