Magyar Narancs: Kanadaiként – mint mondta – kénytelen az ember némi humorral viseltetni a származása iránt. Miféle humor kell a kanadaisághoz?
Christopher Plummer: Tudni kell frappánsan visszavágni, ha viccet csinálnak belőlünk. Kicsik vagyunk, valahol fent északon – ideális vicc-célpontok az amerikaiak szemében. Az egészséges önirónia nagy fegyver a kezünkben.
MN: A Monty Python Favágó dala ezek szerint meg se kottyant…
CP: Remekül szórakoztam rajta. De nekünk is megvannak a magunk nagy humoristái, így vágunk vissza a világnak. Stephen Leacockért egyenesen bolondulok, kár, hogy kiment a divatból. A másik nagy kanadai komikus, Mordecai Richler még úgy-ahogy tartja magát. Őt ismertem is személyesen. Remekül tudta ezt a zsidó dolgot, nagyon érezte a korszellemet, azt a kissé antiszemita légkört, ami Montrealt körüllengte anno.
MN: A Rózsaszín Párduc visszatérben együtt dolgozott a zseniális komikussal, Peter Sellersszel. Sellers a forgatási szünetekben is Clouseau felügyelőként járt-kelt?
CP: Ez is előfordult, de az is, hogy épp más figurákat vett fel. Nem ebben a világban élt, állandóan változtatta, hogy épp kicsoda. Akiket eljátszott, akiket utánzott, mind a személyisége részévé váltak. Nem maradt hosszan Clouseau bőrében, sok más figura várta, hogy előbújhasson belőle. Magát Peter Sellerst alig láttam. Mintha ott se lett volna.
MN: Önnek is megy a francia akcentus?
CP: Hogyne, persze. De túl korán van ahhoz, hogy megmutassam.
MN: Tolsztojt játszotta Az utolsó állomásban. A nagy oroszra hogy trenírozott?
CP: Egyszerűen: elolvastam a forgatókönyvet. Kívülről Tolsztoj egyszerű eset, a megfelelő szakállal bárki eljátszhatja, de belülről! Édes istenem! Egy dolgot tehettem csak; önmérsékletet tanúsítottam. Egy jelenet volt, amikor a saját fejem után mentem: amikor Emil Jannings teljesen kivetkőzik magából és kakasként kukorékol A kék angyalban – valami hasonlót tettem Helen Mirrennel.
MN: Segített az orosz néplélek megidézésében, hogy a Waterloo-t a Szovjetunióban forgatta a hetvenes évek elején?
CP: Ukrajnában forgattuk, és hát, a kopár táj, valahol a magyar határ közelében, minden volt, csak nem tolsztoji. Wellington herceget játszottam, ő sem egy kiköpött orosz. Inkább a szovjet viszonyokat idézte a forgatás: nagyjából tudni lehetett, hogy kik a KGB-sek a stábban, legalább három ügynököt kiszúrtunk.
MN: ’84-ben Budapesten is forgatott egy Molnár Ferenc-adaptációt: akkor is tudták, ki az ügynök a stábban?
CP: Nem, nem tudtuk. Magyarország más világ volt, igazi menedékhely a kommunista világban. Persze, viszonylagos szabadság volt ez, de a Szovjetunióhoz képest igazi megkönnyebbülés volt önöknél forgatni. Makk Károly volt a rendezőm. Még mindig velünk van?
MN: Nemrég töltötte be a 90-et. Visszatérve a fiatal éveire: sosem tagadta, hogy jó barátja az alkoholnak. Mennyire voltak jóban?
CP: Ó, ember, hogy én mennyit vedeltem! Ittam én mindent, de ma már csak borozgatok. Anno abban a hitben éltem, hogy a tehetséghez elengedhetetlen a pia. Nem is tévedtem olyan nagyot. Hogy hogyan éltem túl egy-egy ivászat után a másnapi előadásokat, előttem is rejtély. Sokszor le se feküdtünk. Másnaposan színpadra állni Hamletként – tényleg nem tudom, hogy csináltuk. De ne feledje, hogy akkoriban ez volt a férfiasság fokmérője. Átpiáltad az éjszakát és másnap hibátlanul hoztad a szerepedet? Akkor férfi vagy, igazi férfi. Színészkörökben ez volt az igazi elismerés.
MN: Ismerte a kor legnagyobb színészeit: Richard Burtont és Peter O’Toole-t. Ki volt a nagyobb mulató?
CP: Mindkettőjüket jól ismertem és sokat ittam velük, főleg Peterrel. Imádtam őt. Nagy színész volt és inni is nagyon tudott.
MN: 76 éves korában Terrence Malickkel is forgathatott: többször is meg kellett másznia egy fát, csak azért, hogy később Malick kihagyja a jelenetet. Mi ez, ha nem kegyetlenség?
CP: A forgatás után megírtam neki, hogy mire lenne szüksége. Nem ártana, ha felfogadna egy forgatókönyvírót maga mellé. Akkor talán nem pakolgatná a színészeit egyik jelenetből a másikba. Gyanítom, a levelem után nem fog alkalmazni többet.
MN: Idegesíti, ha egy interjú azzal kezdődik, hogy milyen volt A muzsika hangját forgatni?
CP: Meg vagyok békélve vele. A filmet megszerettem, de a szerepemet nem. Egy szánalmasan unalmas alakot kellett eljátszanom. Kicsit bántott, hogy a fiatalok A muzsika hangjával azonosítanak, és nem a későbbi izgalmasabb szerepeimmel. Hála az égnek, azért csináltam egy-két jó filmet. És persze sok szemetet is. A szemetekből finanszíroztam a színpadi munkáimat. A színház az első szerelmem.
