"Hátul beosonok" - Bodó Viktor rendező

  • Szabó Ágnes
  • 2010. április 8.

Film

32 éves, volt színész és filmrendező, jelenleg színházi rendező és társulatigazgató (a Szputnyikban). A Schauspielhaus Grazcal közösen létrehozott produkciójával (Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról) meghívást kapott Európa egyik legrangosabb színházi fesztiváljára, a Berliner Festspiele keretében megrendezett Theatertreffenre. Bodó Viktorral legújabb grazi premierje, a Liliom után beszélgettünk a Schauspielhaus büféjében.

32 éves, volt színész és filmrendező, jelenleg színházi rendező és társulatigazgató (a Szputnyikban). A Schauspielhaus Grazcal közösen létrehozott produkciójával (Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról) meghívást kapott Európa egyik legrangosabb színházi fesztiváljára, a Berliner Festspiele keretében megrendezett Theatertreffenre. Bodó Viktorral legújabb grazi premierje, a Liliom után beszélgettünk a Schauspielhaus büféjében.

*

Magyar Narancs: Rendezéseiddel, választott vagy részben általad írt darabjaiddal mások megnevettetése, meghökkentése, néha a kettő együtt a cél. Most a Liliommal melyikre helyezted a hangsúlyt?

Bodó Viktor: Eddig sem úgy értettem, hogy vagy-vagy. Szerintem akkor van ritmusa egy rendezésnek, és úgy működik a világ, az ember és az élet is, legalábbis kívülről nézve, hogy elképesztően vicces dolgok történnek a tragikusak mellett közvetlenül: én ezt próbálom meg viszszaadni sűrítve. Amúgy a Liliom így van megírva, ahogy a színpadon látod. Nagyon rég csináltam klasszikus darabot, ahol elmesélek egy történetet, de most fejet hajtottam a szerző előtt, mert a Liliom zseniálisan van megírva. De hogy ezt megértsem, abban nagyon nagy része van Veress Annának, aki dramaturgja volt az előadásnak, miközben tolmácsol is.

MN: Itt, Grazban megválaszthatod, hogy mit rendezel, vagy rád testálnak valamit, ami illik a színház adott évadbeli koncepciójába?

BV: A Liliomot én választottam. 2006-ban ismertem meg a grazi társulatot, amikor a Kastélyt rendeztem, a társulati tagok most vannak olyan életkorban, amikor el kell játszaniuk ezeket a szerepeket. Amúgy nehéz rám hatni, dramaturgok vagy intendánsok javasolnak néha darabokat, amikor épp nincs olyan, amibe beleszerettem volna. A Liliomot még a főiskolán játszottuk Lukáts Andor rendezésében, aki maga is legendás Liliom: Csányi Sanyi volt a címszereplő, Hámori Gabi Julika, én több epizódszerepet is játszottam benne. Már akkor beleszerettem, de mostanra nyitotta meg úgy magát, hogy az én olvasatom lett.

MN: Tartod még, hogy jó döntés volt abbahagyni a játékot?

BV: Igen. Filmben talán szerepelnék, de színpadon nem, nem tesz boldoggá. Túl fanatikusan csaptam bele a színészmesterségbe - örülök, hogy megcsináltam a színész szakot meg a filmeket, de ennyi volt, nem nekem való. A színház olyan kötöttség, ami helyhez és időhöz köt: én ezt már nem tehetem meg, mert társulatot vezetek, a Szputnyikot. Tisztelem és csodálom azt az intenzív életet, amit egy színész él, azaz reggeltől estig a színházban van, szélsőséges idegállapotokban csapong, de nem nekem való. Színészként sokat szorongtam, nem voltam középen önmagammal. A film inkább beleférne.

MN: A főiskola előtt volt egy társulatod, az AD-HOC. Azt mondtad: ez volt az a közeg, ahol maradéktalanul jól érezted magad. Mennyire lehet párhuzamot vonni a mai Szputnyik és az akkori AD-HOC közt?

BV: Mindenképp közös pontnak számít, hogy a Szputnyik esetében sem volt pénz, amikor belevágtunk, mondjuk az AD-HOC-kal a végén sem. Speciális helyzet volt, azért lógtunk a suliból, hogy színházat csináljunk, aztán az igazolatlan órák száma elérte a 350-et - ez volt a maximum - ilyenkor menni kellett, nem vártam meg, míg kirúgnak, már előtte átjelentkeztem máshova. Az AD-HOC a különböző iskolákban megismert haverjaimból tevődött össze. A sikereinkről meg annyit, hogy egy év alatt kétszer buktunk meg a bemutatónkkal. 'rülten imádtuk egymást, a színház csak egy kifejezési forma volt, számunkra a társulat létezése maga volt a költészet, az élet. Mostanra megváltoztam, máshogy vezetem ma a Szputnyikot, mások a kötöttségek, mások az elvárások.

MN: Mi neked a Szputnyik?

BV: Az életem legfontosabb dolga: műhely, próbahely, játszóhely. Családszerető ember vagyok, ezért csapatban, társulatban tudok jól teljesíteni.

MN: Fontos, hogy itt te vagy a főnök?

BV: Egy kőszínházban mindenkinek megvan a maga fix dolga, a Szputnyikban meg mindenki mindent csinál. A döntéseket nekem kell meghoznom a végén, de olyan munkatársakat választottam magam mellé, akik tudják azt, amit én nem, tanulhatunk egymástól sokat, miközben ki is egészítjük egymást. Egy ilyen csapatra épülő ügyhöz jól jön, hogy éppen akkor, éppen ott, éppen ezt akarják többen csinálni, mindezt tiszta viszonyok között, őszinte gesztusokkal. Ilyen esetben nem kell sokat főnökösködni, csak lenni kell így együtt, és meghatározni a játékszabály kereteit, izgalmas játékokat és feladatokat kitalálni, és persze keményen dolgozni.

MN: Azt hittem, azért van a Szputnyik, mert mindent te akarsz csinálni.

BV: Már nem. Régen ilyen voltam, most már megbízom azokban, akik mellettem vannak, és jobban értenek bizonyos dolgokhoz, mint én.

MN: Itthon már el sem tudod képzelni magad kőszínházi körülmények között?

BV: Dehogynem. De egy külföldi kőszínház nagyon más, mint egy otthoni. Itt is sok mindent meghatároz a pénz, de itt egy színház annyi állami és egyéb támogatást kap, hogy abból tényleg álmokat lehet megvalósítani. Bonyolult lenne belemenni, mitől működnek máshol jobban a dolgok. Grazban és Kölnben mindenki szeret dolgozni, szereti azt, amit csinál, otthon meg sokan azért ragadnak a színházban, mert nincs más, vagy félnek attól, hogy nincs más. Sok embert látni, boltosokat, taxisokat, tanárokat, hivatalnokokat: nem érted, miért ezt csinálja, ha ennyire gyűlöli, és mivel gyűlöli, rosszul csinálja, ezért rossz visszajelzéseket kap, amitől aztán még jobban gyűlöli. Nagyon számít az életszínvonal, a biztonságérzet, az, hogy tiszta helyiségekben dolgozol, laksz, nem kell attól félni, hogy ellopják a dolgaidat. Reggel jókedvűen adják oda neked a kávét, és nem káromkodnak, nem vágnak pofákat, ha valami nem tetszik, hanem kommunikálnak. Nagyon jó lenne, ha Magyarország is elindulna erre, mert amerre most haladunk, az szerintem egy szürreális rémdráma, egyre kevesebb poénnal. Grazban mindenki várja a kihívásokat, egész más a hangulat - de a Katonában például a mai napig szívesen dolgozom.

MN: Ehhez képest a Ledarálnakeltűntem óta ott sem vagy látható.

BV: Azért hátul beosonok, amikor csak tudok. Zsámbéki Gáborral folyamatosan tartom a kapcsolatot, de most a Szputnyik a legfontosabb. A Szputnyikkal létrehozunk évi egy előadást, és egy külföldi rendezésre is minden évben hívnak, ami általában a Szputnyikkal közös.

MN: Az Alice Csodaországban című rendezésedért 2008-ban megkaptad a legjobb látvány és díszlet tervezőjének járó Nestroy-díjat. Tavalyi grazi rendezésedet, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásrólt beválogatták a Theatertreffenen játszott darabok közé, ami azt jelenti, hogy a német nyelvterület tíz legjobb darabjában benne van a tiéd is. Nem érzed kicsit úgy, hogy kint jobban értenek és becsülnek, mint otthon?

BV: Én most jól érzem magam otthon, telt házak előtt játszunk. Na jó, aki volt nálunk, tudja, hogy ez hatvan embert jelent, tök jó, hogy feljössz egy lépcsőn, ott találod magad egy szobában, és ott pörög mindenki színházasdi címén. Amúgy otthon is megkaptam a Ledarálnakeltűntemért a legjobb rendezés díját. A rendezéseim attól is függnek, milyen állapotban voltam, vagyok. A Fotel például Nyíregyházán sötét folt az életemben. Sajnos munkamániás ember vagyok, egyszerűen nem kéne ennyit dolgoznom. Most nyártól mindig csinálunk majd egy előkészítő tábort a darabok stábjaival, ami a következő évad darabjaira koncentrál a külföldiekkel együtt, ahol dolgozni fogunk. Külföldön általában már jóval a rendezés előtt le kell adni minden elképzelésedet, ezért sok ötletet sem Grazban, sem Kölnben nem tudtunk kivitelezni, mert nem tudtak róla előre. Ahhoz azonban, hogy tervezni tudjak, le kellett nyugodnom.

MN: Hogyan lettél Anna Badora - a grazi Schauspielhaus intendánsa - egyik legfontosabb rendezője?

BV: Anna Düsseldorfban látta a Ledarálnakot, akkor még ott volt intendáns. Amikor megkapta Grazot, le akart szerződtetni három évre előre, függetlenül attól, hogyan sikerül az első munkám. Én azt mondtam: lássuk meg az elsőt. Azóta évente produkciós szerződést kötünk.

MN: Én még ennyire kiegyensúlyozott rendezést nem láttam tőled. Lehet, hogy rátaláltál arra a történetre, amit mindig is el akartál mondani?

BV: Igen, ez most az. Rendben lement az első két előadás, nincs bajom vele, csak még mindig inspirál, ebből fakadnak az új ötletek is.

MN: Ritka, hogy nem írsz át teljesen egy darabot.

BV: Nem vagyok darabíró. A következő évadban Kölnben a Revizort rendezem, Vinnai András írja át. Én úgy dolgozom az improvizációs színházban, ami az írói részét illeti, hogy a helyszínen megbeszéljük, ki, mit, hogyan mondjon.

MN: Hogy sikerült becsempészned az állandó társulatba magyar résztvevőket? Pető Katát főszereplőnek, Bányai Tamást világosítónak, a zenekarba zenészeket.

BV: Három vendéget mindig hívhatok, de itt Grazban partnerek minden olyanban, amiről azt gondolják: jobb lesz tőle a darab. A főszerepre castingoltunk német színésznőket, de egyik sem volt olyan izgalmas, mint Kata. Egyszerűen adta magát, hogy ő legyen Julika, ami kőkemény munka volt, hiszen németül kell játszania.

MN: Mégis, amikor a legmélyebb érzéseiről nyilatkozik - legyen az bánat vagy öröm -, magyarul szólal meg Kata. Nem baj, hogy ezt nem feltétlenül érti a grazi közönség?

BV: Nem, mert ez az igazság: egy magyar darabot játszunk el, osztrák fordításban. A közönség úgyis tudja és hallja, hogy a színésznő egy magyar, németül akcentussal beszélő lány. Kipróbáltuk, milyen, ha néha kiszalad belőle magyar szó, amit persze vagy értenek, vagy nem, de azt, ami mögötte van, érezni lehet. Ez nekem valamiért nagyon fontos lett. Liliom is megtanul néhány magyar szót Julikától, például azt, hogy "bogárkám". Ha valaki egy feldúlt állapotban az anyanyelvén szólal meg, az teljesen hiteles pillanat.

MN: A jövőtöket hogyan látod? Nem gondolnám, hogy ma otthon könnyű a Szputnyikot csinálni, azt meg pláne nem, hogy meg is lehet élni belőle.

BV: A Szputnyikot úgy tudjuk működtetni, hogy külföldön is kell dolgoznunk. Ebből van pénzünk, amúgy bárki támogathat bennünket, aki fontosnak gondolja, amit csinálunk, de nem szeretnénk reklámozni, logókat elhelyezni, legfeljebb a blogunkon, ízléses keretek között. Független társulat vagyunk, kapunk állami támogatást, ami a működési költségünk fele, kapunk produkciós támogatásokat is, ami a produkciónk költségvetésének negyede. Ha nem sikerül otthon magasabb támogatást elnyernünk, többet kell majd kint dolgoznunk. Szeretünk kint lenni, de teljesen más érzés, mint itthon játszani. Bázisunkon állandó telt házzal játszunk, még ha az hatvan fő is, akit önmaga mozgat meg. Jó ezt csinálni nagyon, még ha nincs is belőle pénz. Az mondjuk luxus, hogy azért nincs bevételünk, mert nem fér be több néző. Először, mikor megláttam a játszóhelyet a MU-ban, amikor Leszták Tibor ideadta a kulcsot, azt mondtam: nem lehet itt színházat csinálni, annyira pici, aztán rájöttem, hogy senki nem fogja ezt az ajánlatot tenni rajta kívül: fizeti a rezsinket, és nincs semmilyen kötelezettségünk, viszont van külön bejárat. Megszerettük ezt a helyet, sok munka van benne, fontos a támogatás a MU részéről. A jövő évadban biztosan itt marad még a bázis, de más játszóhelyben is gondolkodunk, mert bizonyos ötletekhez nagyobb tér kell. Van rá remény, hogy az évek óta üresen álló Átrium mozi kulturális játszóhellyé alakul, ebbe a programba szeretnénk bekapcsolódni más társulatokkal együtt. Sok pozitív kezdeményezés sajnos nem jut el Magyarországon a megvalósulásig, mert különböző hatalmi játszmák áldozatává válik. Az Átrium mozi átalakítása civil kezdeményezés, ami, remélem, kivétel lesz, és jól fog végződni. Ha hagynak bennünket dolgozni, be tudjuk bizonyítani, hogy nem kell külföldre menni ahhoz, hogy az ember sikereket érjen el.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!