A fesztivált a korábbi évekhez hasonlóan a témák, tájak és műfajok kavalkádja, no meg a zsákbamacska-effektus jellemzi: jól csengő nevek ide, csillogó díjak oda, az óvatlan néző könnyen beleszaladhat valamibe, aminek csak (másfél óránál jóval hosszabbnak tűnő) agónia vagy a nézőtér kínos elhagyása vethet véget. Pozitív előjelű meglepetések persze ugyanígy érhetik a látogatót; egyesek számára bizonyára már az is önmagában örömhír, hogy az idei program dúskál a fegyveres konfliktusokban.
A franciákról régóta
tudjuk, hogy szeretnek mindennel és mindenkivel szembenézni - a nácikkal, a múlttal, a család mérgező voltával, s ha épp nem jön szembe senki, akkor jobb híján önmagukkal. Előbbire A bűn serege című második világháborús akciódrámában kerül sor, ami sok mindennel megvádolható, de a filmnyelv (vagy bármi más) megújításának szándékával semmiképp. A minden létező világháborús sablont megvillantó mozi komótosan csordogáló (s mondanunk sem kell: igaz történeten alapuló) cselekményéből az örmény Missak Manouchian köré szerveződő ellenállók ügyes-bajos dolgairól kaphat képet az, aki ez irányú érdeklődéssel küszködik. Második világháborús hősök a bő 15 évvel később játszódó Közeli ellenségekben is bőven akadnak, a probléma csak az, hogy egyik felük a függetlenségükért harcoló algériai gerillák, míg a másik a felkelés leverésén buzgólkodó francia csapatok közé keveredett. Eme zavaros helyzetből adódik, hogy bár elvileg a főszereplőnek kinevezett fiatal francia tiszt fokozatos átalakulásán van a hangsúly, a megrögzött humanistából nőkre lövöldöző meg öregemberekbe áramot vezető szöszke legény lelki tusájánál jóval izgalmasabb a mellékszereplők, azon belül is a franciák oldalán harcoló, többszörösen meghasonlott algériaiak - jobbára csak egy-egy szemvillanással vagy elejtett megjegyzéssel jelzett - identitászavara. A fegyverropogástól hangos film a francia történelem egyik kevéssé dicsőséges, sokáig bőszen elhallgatott fejezetéről igyekszik lerántani a leplet, s ha nagy ritkán megfeledkezik ebbéli - amúgy nagyon is dicséretes - szándékáról (mikor kicsit elhalkulnak a tamtamok; sehol egy megcsonkított holttest és egy árva katona sem néz könnyes szemmel a kamerába), sikerül is valami maradandót mondania a háborúról, a halálról, az emberségről vagy még inkább a hiányáról.
Hogy milyen jót tesz egy (háborús) filmnek, ha nincs elég pénz zordon témája vérbő ábrázolására, arról a 80-as években, Irak kurdok lakta területein játszódó Suttogás a szélben tanúskodik. A varázslatos képekben elmesélt film hőse egy ütött-kopott sétálómagnóval felszerelkezve járja a vidéket, itt felveszi, ott meg lejátssza a rokonoknak, szerelmeseknek, barátoknak szánt üzeneteket - már ha van még kinek. Hírvivőnk mintha egy hurrikánnal együtt haladva, annak relatíve nyugis középpontjában döcögne keresztül-kasul a kies tájon: előtte és mögötte szinte csak kiégett falvak, lemészárolt civilek, gyász és szenvedés mindenütt, ő viszont kedélyesen és fáradhatatlanul végzi a munkáját, még ha az lassan, de biztosan teljesen értelmét is veszti. A magányos figura minimális eszközökkel tálalt végtelen utazása jóval erőteljesebb képet fest a háború és a népirtás borzalmairól, mint a "percenként minimum egy robbanás, 15 halott és 600 kilőtt golyó" szellemében készült hasontémájú filmek túlnyomó többsége.
Úgy tűnik, a Közel-Keleten
minden nyavalyájuk ellenére tudhatnak valamit, mely titkos tudásból adódóan olyan szép és tiszta filmeket tudnak penderíteni a nyavalyáikról, hogy az európai néző csak kapkodja a fejét, s közben mélyen szégyelli szociodrámái legjavát. Ebből kifolyólag egy fesztivállátogatónak sem ajánljuk, hogy néhány nap (de minimum 35 pohár rum) beiktatása nélkül próbálja meg befogadni pl. a spanyol Asszony zongora nélkül és az iráni Elly története című darabokat. Mert légyen a lelkes néző a legmélyebb empátiával is felvértezve, sansztalan, hogy átérzi majd az unalmas élete és még unalmasabb férje elől menekülő, de csak a buszpályaudvarig jutó madre kvázi tragédiáját, amikor a szép és kedves Elly nagy valószínűséggel meghalt - és ez még csak a legkisebb baja. Ellyről keveset tudunk, leginkább csak azt, hogy egy bájos tanító néni, s hogy heves összeboronálási célzattal elhívták egy tengerparti víkendre. Aztán a film első harmadában, épp, amikor örömmel konstatálnánk, hogy már majdnem az összes fejkendős nőt meg tudjuk egymástól különböztetni, a lány eltűnik; tán vízbe fúlt, tán lelépett. A filmnek távolról sem Elly fizikai állapota a tétje (na jó, azért az se mindegy), hanem, hogy ki is volt ő valójában, és hogyan fognak rá emlékezni. Eme kérdésekre azonban egyedül az őt alig-alig ismerő, egyre zaklatottabb nyaralók találgatásaiból, konspirációiból kaphatunk valamiféle választ: így lesz a szerény, szimpatikus, "feleségnek való" lányból fokozatosan ilyen-olyan céda. A nagyszerű színészek előadta pánikolás és vagdalkozás mentén a film igen árnyalt képet fest az iráni középosztály életmódjáról, értékeiről, s az elvileg kőbe vésett, gyakorlatilag igen képlékeny férfi-nő, s még inkább férj-feleség viszonyrendszerről.
A családon belüli zavarok a Hátralévő életed első napja című francia moziban is fontos szerepet kapnak, pontosabban másról sem szól a drámaiságában is szórakoztató alkotás, mint hogy a család a világ legkiállhatatlanabb, legfrusztrálóbb, legfájdalmasabb intézménye - de azért tök jó, hogy van. Mert ha nem lenne, akkor mégis kire csapnánk rá az ajtót, kit semmirekellőznénk le, küldenénk el a búsba, csalnánk meg, s mindezek után/közben kitől várnánk vigaszt, kivel nevetnénk nagyokat, s kit siratnánk, ha már nem lehet velünk? A családtagok többé-kevésbé sorsfordító kalandjainak szövedékéből összeálló mozi tanulsága szerint egy óceániai őslakossal is könynyebben szót értenének, mint a legközelebbi hozzátartozóikkal, de azért ne adjuk fel, mert rokonaink (a látszat ellenére) nem egy horrorfilmből másztak elő, sőt - ahogy azt több laboratóriumi kísérlet is bizonyította -, még nekik is vannak érzéseik.
Persze könnyedebb témákba
is könnyen beleszaladhatunk a fesztiválon, ott vannak mindjárt a menő zenekarokról szóló filmek. Ezek közül is kiemelkedik a nem csak a rajongókat lekötő The White Stripes Under Great White Northern Lights, ami a fura duótól megszokott dizájnnal kicsinosítva, egyebek mellett buszokon és sarki kricsmikben előadott koncertek szüneteiben avat be minket az együttes olyan mélyen őrzött titkaiba, mint hogy a közhiedelemmel ellentétben a dobokat püfölő Meg tud beszélni. Feltehetően valamivel több embert foglalkoztató kérdések megválaszolására törekszik a Szimbólum című japán agymenés - más kérdés, hogy ez menynyire sikerül neki. A tavalyi fesztiválon bemutatott a Legnagyobb japán rendezőjeként és fecskenacis szuperhőseként elhíresült Hitoshi Matsumoto ismét magára osztotta a főszerepet, hogy aztán a játékidő nagy részében egy teljesen üres, ajtó- és ablakmentes szobából próbáljon meg kijutni egyebek mellett egy vécépumpa, egy lebegő kulcs és némi szusi segítségével. Szenvedését időnként megtörik egy nikotinfüggő apáca támogatta pankrátor életképei - ők furcsamód nem sokban segítik a történetben való eligazodást. Egy biztos: japán barátunk nem hazudik, filmje telis-tele van szimbólumokkal, az már a néző magánügye, hogy melyikről mi jut eszébe - már ha egyáltalán. Mindenesetre aki nekünk elmagyarázza, hogy mi a fityfenét jelképeznek a fehér falakból kiálló, érintés hatására vicces hangot kiadó, s valamilyen teljesen haszontalan tárgyat a szobába varázsoló angyalbögyörők, az részt vehet a sorsoláson, amelyen egyebek mellett egy japán viccgyűjtemény és egy Southampton-New York-hajókirándulás is gazdára talál.
