Tíz éve ő az első rendezőnő, akinek alkotását hivatalosan Dogma-filmmé nyilvánították. Most Lynn Barber brit újságírónő Nick Hornby által adaptált memoárját vitte filmre Egy lányról címmel. Az Olasz nyelv kezdőknek, a Wilbur öngyilkos akar lenni 51 éves dán rendezőjével a Berlini Filmfesztiválon beszéltünk.
*
Magyar Narancs: Nick Hornby azt mondta, ez a film az angol 60-as évekről szól, mielőtt a 60-as évek megtörtént volna.
Lone Scherfig: Nagy-Britanniának több időbe került leráznia magáról a második világháborút, mint egyes európai országoknak, mert talán mélyebben bele is merült. A társadalom osztályrendszere és az oktatási intézmények nagyon merevek voltak még ekkor.
MN: A Wilbur már Skóciában játszódott ugyan, de azt ön írta. Hogyan csöppent most egy ízig-vérig brit filmbe?
LS: Jelentkeznem kellett erre a munkára. Pályázni, és több menetben meggyőzni a producereket, hogy igenis, én vagyok erre a feladatra való, mert igazán vonz a forgatókönyv, és nem akarom átírni valami mássá. Munkám nagy része abban merült ki, hogy biztosítottam a feltételeket ahhoz, hogy hűek maradhassunk Hornby forgatókönyvéhez. Mégis úgy érzem, olyan filmet készítettem, amely nem idegen az eddigi munkáimtól.
MN: Amikor "felbérelt" rendezőként működik, hagy azért kézjegyeket a filmen?
LS: Mindig úgy érzem, ha egy producer nála keletebbre élő rendezőt bíz meg, azért teszi, mert úgy gondolja, hogy az majd vagányabb lesz. De ez nem mehet a mű befogadhatóságának rovására. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy ez a film nem szólhat csupán arról, hogy egy 16 éves lány azon hezitál, elmenjen-e az egyetemre, vagy sem?! Az akkori osztályrendszernek és korszellemnek pontosan tükröződnie kell benne, különben nem áll meg a lábán.
MN: Nagy erőfeszítésbe telt a hiteles miliő megteremtése?
LS: Ezúttal sokkal perfekcionistább és akkurátusabb módon kellett dolgoznom, hisz külföldiként vágtam neki. A miliőt persze nem magam teremtettem meg, egy rakás profival voltam körülvéve, akik pontosan tudták, hogy akkoriban milyen tárgyak voltak egy középosztálybeli család otthonában. Egyszer Ken Loach mondta nekem: ha kifutsz az ötletekből, mindig menj viszsza a valósághoz, mert ott megtalálod a válaszokat. Mégis előfordult, hogy azt kellett mondanom: "Lehet, hogy ez így hiteles, de ebben a beállításban nincs szükségem erre a vázára!"
MN: Más tempóban kell rendezni egy vígjátékot, mint egy drámát? Hagy például szüneteket a nevetéseknek?
LS: Azt nem. De sokat dolgozom a színészekkel az időzítésen. Ez kulcsfontosságú. A rendezés sok esetben főleg arról szól, hogy rávezetjük a színészt a megfelelő tempó megtalálására. Van olyan, hogy egy szereplő kiválasztása attól függ, képes-e a tempóváltásokra.
MN: Milyen érzés kis országból egy filmes nagyhatalomba érkezni?
LS: Angliában ipari szintű igényességgel űzik a filmgyártást. Egyetlen olyan produkciós dokumentumot sem kap kézbe az ember, amiben akár egy szó el lenne gépelve. Nagyon magas a sztenderd, a szakemberek igényesek önmagukkal. Talán azért, mert bajnokoknak tartják magukat - elvégre egykor világbirodalmat építettek. De az Egy lányról abba a vígjátéki zónába esik, amiben otthonosan mozgok, s ez megkönnyítette a dolgom az angol stábbal. Úgy éreztem, jogom van arra, hogy olyan kiváló színészekkel legyek egy térben, mint Alfred Molina és Emma Thompson.
MN: A film nagy felfedezése a 25 éves Carey Mulligan. (Legközelebb Oliver Stone Tőzsdecápák 2-jében láthatjuk, majd a My Fair Lady új filmváltozatának címszerepében - K. L.)
LS: Eleinte úgy éreztem, hálásnak kell lennie nekem, hogy őt választottam ki a rengeteg jelentkező közül, és megkapta tőlem élete első nagy filmfőszerepét. De miután olyan kiválóan megoldotta a szerepet, és a maga természetességével oly csodásan állta, ahogy hirtelen ráirányult a figyelem, hogy azóta Hornby és én érezhetjük kiváltságnak, hogy dolgunk volt vele. Carey semmilyen színészképzésben nem részesült, mégsem érezni rajta. Erősen emocionális színésznő, aki mindig beleadja magát a szerepébe. Minden filmbéli könny az övé. Mégis azt kell mondanom, hogy a legnagyobb örömöt számomra a Peter Sarsgaarddal közös munka jelentette - furcsa módon, merthogy ő az egyetlen amerikai színész ebben az angol sztoriban. Az egész szereplőgárdát én választottam, őt kivéve. Előbb érkezett a projektbe, mint én. Mindig áradozni szoktam az angol színészekről, hogy mennyire ragaszkodnak a dialóg minden egyes sorához, és milyen összeszedettek, de most Peter nyűgözött le leginkább. Úgy tudja elbűvölni a közönséget, hogy közben a lehető legnyálasabb szólamokat hozza, mint "én az élet iskolájába jártam", és tudjuk, hogy az egész figura kész humbug - mégsem sejtjük, milyen nagy titkot rejteget...
MN: Az ön generációjának is olyan üdítő frivolságot jelentett a francia kultúra, mint a filmbéli leányzónak?
LS: Igen, olyannyira, hogy Párizsban mentem egyetemre. Nem hordtam feketét, nem voltam egzisztencialista, de szerettem a francia mozit - igaz, később az olasz film foglalta el az első helyet a szívemben. Az Eiffel-tornyot mindig is imádtam. Hülyén hangzik, de máig könnyeket csal a szemembe a látványa.
MN: Éveken át tartott a dán filmek nemzetközi diadalútja.
LS: Amikor elkezdtem a pályámat, még nem volt semmi ebből a sikerszériából. Aztán jött a Dogma és Lars von Trier, és felnőtt melléjük majd' az egész dán mozi. Hogy jó a filmfőiskolánk - tán csak a lódzi, a párizsi, a prágai meg néhány kaliforniai intézmény vetekszik vele -, az szintén sokat segít; ahogy a dán filmtörvény is, mert a rendszer a művészfilmeket és a dán nyelvű alkotásokat favorizálja. A támogatás 25 százalékát gyerekfilmekre különítették el, vagyis mindenkinek volt esélye, hogy hosszas várakozás nélkül elkészíthesse első egész estés játékfilmjét. Persze ha otthon vagyunk, mindig panaszkodunk a szisztéma miatt, csak külföldön dicsérjük!
MN: Hogyan boldogult Nick Hornby humorával?
LS: Nem kell mindig kesztyűs kézzel bánni a karaktereivel. Nyugodtan meg lehet engedni, hogy idióta módjára viselkedjenek, a történet folyamán úgyis megmagyarázzák majd magukat. Az ő történetei nem bírják el az öncélú poénkodást. Egy humoros film elevensége többnyire azon múlik, képes-e a rendező váltogatni a humor formáit a történeten belül. Amint a közönség megszokik egy filmtől egy bizonyos fajta humort, leül az egész. Nick humora a nagylelkűségből ered: abból a mosolyból, amit azok az emberek váltanak ki belőled, akiket kedvelsz, olyan pillanatokban, amikor tisztán megmutatkozik az emberi mivoltuk és esendőségük. A humor a túlélés eszköze, ezt mindannyian tudjuk. Az Olasz nyelv kezdőknek című filmem első huszonöt percében kapásból öten meghalnak. Nyomorúságos dolgok történnek, alapvetően mégis pozitív kicsengésű mozi: afféle feel good movie. A Wilburben ötven oldalon át nincs egy nevetés sem, mert ami lezajlik, az ugyan érzelmileg rendkívül erős, csak éppen nem szellemes.
MN: Ez lenne a dán humor?
LS: Ha létezik dán humor, akkor annak a mesterkéltség nélküli viselkedéshez van köze.
