Március 14-én a Nemzeti Filharmonikusok koncertjével avatták fel a Mûvészetek Palotáját. A hangverseny elõtt beszélgettünk a zenekarvezetõvel, aki immár másodszor vehette át a Kossuth-díjat.
Magyar Narancs: Személyesen mennyire érzi kihívásnak a feladatot, hogy az új hangversenytermet ön és a Nemzeti Filharmonikusok elõadása avassa fel?
Kocsis Zoltán: Azt hiszem, ez így van rendjén. Mindegy, minek nevezzük, a Mûvészetek Palotája megnyitójának vagy másnak, azért mégiscsak a rezidens zenekarnak kell ezt megnyitni. Elébe megyek a kérdésnek, s elmondom, nagy megütközéssel hallottam arról az állítólagos szándékról, hogy ezen a koncerten egyszerre két zenekar lépjen fel. Azért mondom, hogy állítólagos, mert hozzám hivatalosan ilyen kérés soha nem érkezett. De kérem, ez eleve halva született ötlet! Olyan, mintha a nászi ágyba egy harmadik embert is bevonnának.
MN: Hogyan alakult ki a mûsor? Egy ilyen ünnepi alkalom talán megérdemelte volna, hogy az új termet egy új darabbal avassák fel. Nem merült fel az ötlet, hogy az ön életében fontos szerepet betöltõ Kurtág György vagy Ligeti György darabot komponáljon erre az estére?
KZ: Évek óta folyamatosan napirenden van a kérdés, kifejezetten erre az alkalomra azonban nem akartunk új mûvet rendelni. Amúgy viszont állandóan rendelnénk, de sajnos azért õk már idõs emberek. Kurtág 1926-ban született, és egy nyolcvanadik évét taposó embertõl nem nagyon lehet csak úgy rendelgetni, Ligeti pedig annyira tele van megrendelésekkel, hogy azokat sem gyõzi teljesíteni, nemhogy még újat bevállaljon. Másrészt õk mostanában inkább kamaradarabokat írnak, amelyek alkalmatlanok egy ilyen eseményre. Az lett volna igazán fantasztikus, ha Kurtágnak sikerül befejezni azt a zongoraversenyét, amelyet még 20 éve kezdett el, és amit Eötvös Péterrel mi mutattunk volna be a Royal Albert Hallban, a BBC zenekar közremûködésével. Minden készen állt, Kurtág azonban az elsõ kilenc oldal után abbahagyta a darabot. Az a kilenc lap nekem megvan, és mondhatom, zseniális! Pilinszky emlékére íródott requiem és zongoraverseny elegye, na, ez a mû éppen alkalmas lett volna az ünnepi célra. De Kurtág sajnos nem folytatta, én pedig 1997 óta folyamatosan bombázom õt és másokat is a felkéréseimmel, de nem megy. S ha nekem nem megy, akkor baj van.
MN: S ha már nem sikerült egy új Psalmus Hungaricust, egy új Táncszvitet komponálni az alkalomra, milyen szempontok szerint válogatták az ünnepi repertoárt?
KZ: Örülnöm kell, hogy a mûsor összeállításánál sikerült kompromisszumos megoldást kötnöm a megrendelõvel, jelen esetben a kormány képviselõivel. 'k kifejezetten kérték a Psalmus Hungaricust, én pedig úgy gondoltam, hogy egy nagy klasszikusnak mindenképpen szerepelnie kell, ezért a tematikusan éppen ideillõ Beethoven Házavatás nyitányának szavaztam bizalmat. Az, hogy Bartók és Liszt egy-egy darabja felcsendül, nem volt kérdés, ezzel kapcsolatos terveimet azonban idõ hiányában ismét csak szigorú felülvizsgálat alá kellett vetnem, mert figyelmeztettek, hogy csak a protokollrész 50 percig tart majd.
MN: Az emiatt érzett keserûségért valamelyest kárpótolja, hogy a régi baráttal, Ránki Dezsõvel együtt léphet fel?
KZ: Ez számomra magától értetõdõ volt, és külön örömmel hallottam késõbb, hogy a megrendelõ is õt szeretné. Dezsõvel sokat játszunk újabban együtt, kísértem már neki mind a három Bartók-zongoraversenyt, itthon és külföldön is, a Liszteket is, szóval, ez természetes.
MN: Mit gondol arról, hogy immár másodszor ismerik el mûvészetét a legrangosabb állami mûvészeti díjjal?
KZ: Én inkább furcsának nevezném, hogy 1978 óta most jött el ismét a pillanat. Mert tekintsünk el attól a felvetéstõl, hogy az elsõ Kossuth-díjam mennyire volt az ún. irányított kultúrpolitika része; nem volt-e esetleg ez valamiféle furcsa kompenzációja a Charta '77-hez való csatlakozásomnak, mennyiben volt köszönhetõ személyesen Aczél Györgynek - szerintem egyébként semennyire. Egy kicsit elgondolkodtató azonban, hogy mindent egybevéve 1970 márciusa óta vagyok a pályán, majd 1978-ban, mindössze 7 esztendõ munkájáért megkapom az elsõ rangos kitüntetést. Ezt követõen viszont újabb 27 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ismét felfigyeljenek az általam végzett munkára. Miközben ezen idõszak alatt én gyakorlatilag megszakítás nélkül dolgoztam, nem volt kihagyott évem, még csak kihagyott hónapom se, legfeljebb betegség miatt. Csendben jegyezném meg, hogy most is beteg vagyok, mégsem fekszem otthon.
MN: Talán a döntéshozók úgy érezték, az utóbbi idõben önt más módon hozták helyzetbe, hiszen a Nemzeti Filharmonikusok jövõje mind anyagilag, mind elhelyezésüket tekintve hosszú idõre rendezõdni látszik.
KZ: Valóban, a korábbi évek méltánytalan hányattatásai után ezt akár paradicsomi állapotnak is nevezhetném. A Vörösmarty téri "Elizélt-palota" privatizálása, a korábban egységes munkaszervezet kényszerû szétdarabolása - amikor egy ügy elintézése miatt hol a Várba, hol a Váci utcába kellett futkosni -, a lassú és folyamatos anyagi ellehetetlenülés mind-mind rányomta bélyegét az akkor végzett munkánkra. Ehhez képest most ebben a házban egy emelettel lejjebb ül a gazdasági igazgató, a mellettem lévõ szobában dolgozik Kovács Géza, az ügyvezetõ igazgató, a hatodik emeleten az adminisztráció, valamint a próbatermünk, vagyis lifttel kényelmesen elérek bármikor bárkit, és nem kell hozzá kombinált bérlet. Na, de kérdem én: nem ez a normális? Vagyis szívem szerint azt mondanám, pár apróságtól eltekintve most valósultak meg az elmélyült és termékeny munkához szükséges legelemibb feltételek.
MN: Mi az a pár apróság, ami még hiányzik?
KZ: Nem vettem számba, de elkelne például egy olcsóbb étterem, ahová alkalmanként be lehetne ülni ebédelni, mert a menzán óriási a tolongás. S a környékre is ráférne egy kis tereprendezés, mert most nem a legszívderítõbb. De ez valóban apróság, és nem akarok telhetetlennek tûnni, itt végre tényleg kényelmesen vagyunk. Ugyanakkor azt se gondolja senki, hogy ha mi nem halunk éhen, és van hol gyakorolnunk, akkor ebben az országban a kultúra terén már minden rendben van.
MN: Mire gondol?
KZ: Az a helyzet, hogy mindnyájan hangosan ünnepeltük a régóta várt rendszerváltást, ami viszont egy mindent megkérdõjelezõ, általános értékválságot idézett elõ. Addig megfellebbezhetetlennek vélt értékek omlottak össze egyik pillanatról a másikra, s ma világosan látszik, hogy már nem mindenkinek szent Liszt vagy Beethoven, de még Bach sem. S ha ez így van, márpedig igen, akkor bizony súlyos kérdések vetõdnek fel a mi létjogosultságunkkal kapcsolatban is. Vajon ma, 2005-ben mennyire van szükség komolyzenészekre, egyáltalán, klasszikus zenére? De feltehetem a kérdést úgy is: merre tart ma a zene? Sajnos, a rendszerváltás igazi, új értékek mellett rengeteg szemetet hozott a felszínre.
MN: Nem gondolja, hogy mindez nem egyedül a rendszerváltás bûne? Hiszen éppen az irányított kultúrpolitika tartotta mesterségesen távol az emberektõl mindazt, amit ma bármelyik utcasarkon megkaphatnak.
KZ: De valóban erre van-e szükségük? A bulvár elõretörése rendben is lenne akkor, ha mindazt az erkölcsi és anyagi elismerést a másik oldal is megkaphatná, ám ez koránt sincs így. A perifériára szorultunk, akárcsak maestro Mozart, aki a lakájok és a szakácsok között foglalt helyet a konyhában a szereplés után, mert oda tartozott, az volt a neki kijáró hely, soha nem is tiltakozott ellene. Nagy Frigyes ugyan maga segítette fel Bachra a kabátot, de eltelt majd 400 év, és mi ismét ülünk a konyhában, és Gyõzike, a király táncol a dohányzóasztalon. S ezen még az sem segít, ha bizonyos embereket - jelen esetben engem - idõrõl idõre elismernek, mert egy ország kulturális élete nem épülhet csupán néhány kiválóság tényleges jelenlétére. Ma egyfelõl óriási lehetõségek nyíltak meg a tehetségek elõtt, de a kultúra általános szintje folyamatosan süllyed. Mi a mûvészet iránti alázat, tisztelet hiányát még csak áttételesen érezzük, de hadd tegyem fel a kérdést: mi lesz 50 év múlva? Most telt házakkal játszunk, de mi lesz mondjuk 5 év múlva, amikor a közönség már megszokta az új termet? Eljön 1800 ember minden este?
MN: Nemrég itt járt Piotr Anderszewski, és önmagát Richter tiszteletbeli fiának nevezte. Kevés zongorista van, aki e címre igényt tarthatna, ön azonban mindenképpen. Hogyan látja a hozzá fûzõdõ viszonyát ennyi idõ elteltével?
KZ: Úgy érzem, ha az engem mint zongoristát ért emberi és szakmai hatások alapján egy embert ki kellene emelnem, akkor az Richter lenne. Ha hármat választhatnék, akkor Gouldot és Fischer Annie-t mindenképpen hozzátenném. Utóbbi teljesen természetes közösség, hiszen egy tõrõl származunk, csak õ elõbb nõtt ki onnan. Gouldot csak felvételekrõl ismertem, de bizonyos nagyon fontos zenei faktorokban õ gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Az idõvel való bánásmód, a frázisok egymásba fonódásának lehetõségeÉ igen, alapvetõ zenei faktorokban ma is gouldiánusnak tartom magam.
MN: S karmesterként? Korábban azt nyilatkozta, hogy ezt is úgy leste el, mint a kanasztát, s nem is érti, mi ebben a szakma. Ennyi év karmesteri pályafutás után változott-e a véleménye?
KZ: 1975-ben kezdtem a vezénylést, de folyamatosan 1983 óta vagyok a pódiumon. A Fesztiválzenekar mûködése alatt sok titkot ellestem, mert rengetegszer hallgattam a próbákat a zenekarban vagy a zenekar háta mögül, s az ott szerzett tapasztalat a hangszerelésemre is nagymértékben rányomja a bélyegét. Az évek során szerzett gyakorlati ismeretek pedig kialakították a személyes karmesteri credómat. Sajnos, ma arra van igény, hogy az általános zenei mûveltségû ember balettmûvésszé változzon az emelvényen, holott véleményem szerint a lényeg csak az, ami hallatszik. Mert mit hallgatok szívesebben? Egy közepes produkciót, ahol a karmester végigpiruettezi azokat a fontos részeket, amelyeket egyébként a zenekar nem játszik el, vagy olyat, ahol a karmester csak a legszükségesebb gesztusokat végzi, azt viszont akkora hatékonysággal, hogy a zenekar játszik, mint a meszes? Nem kétséges, én az utóbbira szavazok. Ehhez járul hozzá a repertoárbõvítés mint felvállalt feladat, amiben a saját hangszereléseim is benne vannak. Vallom, hogy minél újabb, minél kevésbé ismert egy mû, annál megfelelõbb módon nyúlhatunk hozzá. Egy hagyománnyal megterhelt mû nagyon nehéz, mert vagy vissza kell nyúlnunk az eredetihez, ami gyakorta óriási erõfeszítést követel, vagy követnünk kell a kialakult szokásrendszert, amihez sokszor hiányzik a hit. Akkor inkább felejtsük el ezeket a rég kitaposott utakat, és nyúljunk olyasmihez, amibõl meríteni és tanulni lehet, és aminek eredményeképp a tradíciókkal megterhelt mûvek is új köntösben jelenhetnek meg. A zenekar például szinte minden Debussyt eljátszott már, ami létezik, sõt az én hangszerelésemben mûsorra kerültek elfelejtett darabjai is. S akkor egyszer csak eljött a pillanat, amikor Debussy legismertebb zenekari kompozícióját, a Tengert kellett játszani, és minden teljesen másképpen szólalt meg. Tehát nem csupán újszülöttnek szóló újként.
Teimer Gábor
