Magyar Narancs: Az Álom-álom forrásaként a gyerektáncházak "rózsakeresõ utazásait" említed a fülszövegben.
Palya Bea: Mielõtt hozzákezdtem az írásához, néptáncoktatóként nyolc évet töltöttem gyerekekkel. És rájöttem: annak nincs sok értelme, hogy lépéseket, jobbra-balrákat tanítsak nekik, viszont ha megérintem az absztrakciós készségüket, ha kitalálok egy jó kezdõmondatot, abból varázslatvirágok nyílhatnak ki. Én ezt hétrõl hétre megtapasztaltam az óvodában, és ez inspirált arra, hogy valamilyen történetet találjak ki. Közben persze tele volt a fejem olyan szimbólumokkal, mint a rózsa vagy a boszorkány, és azt vettem észre, hogy ez megindítja a kicsiket, de mûködik a kamaszoknál is, kiderült, hogy mindenki éhes a mesére, és szívesen játszik is benne. Ennek a mesének persze az a magja, ami engem a legjobban érdekel, és ami a legfontosabb a világon: a szerelem. Erre vevõ minden kicsi és nagy, ez egy olyan kód, ami közös ismeretet takar, ezt nem kell megfejteni. Az óvodában mindenesetre az akadá-lyok leküzdésén volt a hangsúly, fújt a szél, hegyet kellett mászni, de ahogy közösen felülemelkedtünk ezeken, csak erõsödött a vágy, hogy eljussunk a boszorkányig. És a végén mindig ott volt a katartikus rózsavisszakapás, aztán egy jó nagyot táncoltunk.
MN: Tudták a gyerekek, hogy amikor a rózsát keresik, a szerelmet keresik?
PB: A táncházban ezt nem akartam kihang-súlyozni. De azt mindenki érezte, hogy a rózsa valami gyengédséget, szépséget jelentõ dolog, amit dédelgetni kell. Hogy abból a sziromból, ha igazán szeretve van, virág lesz a végén. Valami, ami több, mint önmaga. És ettõl el voltak varázsolva.
MN: Ennek az utazásnak, ennek a lemeznek most jó vagy rossz vége van? Az a vége, hogy megtaláljuk a szerelmünket, vagy az, hogy felébredünk egy álomból?
PB: Ezt nyitva hagyom. Ezt mindenki döntse el maga. Nekem a mai napig az az egyik legfontosabb kérdés az életemben, hogy hol a határ a képzelet és a valóság között. És sose tudom. A fél életemet a képzeteim hülye kis ösvényein élem. Most tanulom, ennyi idõsen, hogy hol ér véget az álom. Itt is ez a kérdés merült fel. A játékban persze megtalálják a gyerekek, annak boldog vége van. Az inkább arról szól, hogy le kell küzdenünk az akadályokat, hogy erõsebbek legyünk. A lemezen másról van szó. Ennélfogva nem is igazán gyereklemez ez, bár azt gondolom, nem létezik külön gyerek- meg felnõttlemez.
MN: Amikor kislány voltál, hallgattál gyereklemezeket? Volt elõtted bármiféle minta, amihez most nyúlhattál volna?
PB: Hatéves koromtól a Muharay együttesbe jártam, ahol ugyanazokat a dalokat énekeltük, táncoltuk, mint a nagyok. A népzenében, ha volt is gyerekkultúra, az szervesen összenõtt a felnõttel. Elõtte, az oviban hallgattunk Halász Jutkát, de nekem igazából a Weöres-versek meg a székelyföldi táncok tetszettek jobban. Inkább a mesefilmek élnek bennem. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, az is olyan, mint egy tündérmese. Bagon laktunk, az erdõ szélén, a cigánytelephez közel. Az anyukám sokat dolgozott, nem volt idejük pátyolgatni - a tesómmal csinálhattunk, amit akartunk: fociztunk, jártuk az erdõt, mentünk a dombra. Arra emlékszem, hogy az anyukám és az apukám hamarabb elaludt, mint mi, s a tévében megnézhettük az esti felnõttfilmeket, így az elsõ erotikus élményemet jelentõ Érzékek birodalmát is. És hát adott volt az a természetközeliség, ami miatt hiányzik belõlem a parasztromantika. Nincs abban semmi romantikus, ha fél órát kell gyalogolni az iskolába, aztán fél órát vissza. Közben látod az erdõt, a hegyet, a szivárványt, együtt lüktetsz a természettel. Az életem elsõ fele így zajlott, most pedig alig követem az évszakokat. Akkoriban tudtuk, hogy ha május van, akkor a tollasozás este átvált a cserebogarak csapkodásába, ilyen természetesen egészséges volt minden.
MN: Már kivéve a cserebogarak számára...
PB: Ami folytonos maradt, az a tánc és az ének. A Muharay után a Bartók együttes. Meg a szerelem. Én mindig szerelmes voltam, a tesóm összes osztálytársába szerelmes voltam. Most is ez van. Nõi szerelmeim is vannak, lényegében minden ugyanolyan, csak szex nélkül. Mert a szerelem nekem nem a nemiséget jelenti, hanem valami kitágult egyetemességet. Az Istent is éppen ilyen élnivágyással szeretném magamhoz ölelni.
MN: Boris Vian mit keres a lemezeden?
PB: Csak annyit, hogy nagyon szeretem és beleraktam. A Tajtékos napoknál gyengédebb szerelmi regényt nem tudok elképzelni; az volt a kamaszkorom egyik alapmûve. Úgyhogy azt akartam, találkozzanak vele a gyerekek. Az lett volna az igazi, ha jobban kibomlik az alakja, de végül annak is örülök, ha csak hallják a nevét, s látják hozzá Vogronics Zsuzsa rajzát a koktélzongorával. És akkor még ott van Balassi, akivel tavaly sokat találkoztam a Balassi-év kapcsán, és annyira beleszerettem az életébe, hogy nem hagyhattam ki.
MN: S végül a Szindbád...
PB: Aki akár a Latinovits-féle Szindbád is lehetne. Gondolkodtam is, hogy melyik Szindbádot rakjam bele. Volt egy mondata a filmben: "Tudja, én olyan vagyok, mint egy gyerek. Egész életemben csak tervezek." És hát õ is csak egy nagy álmodozó, aki éppúgy imádja a szerelmet, mint én. Így aztán összehoztam õket, hadd beszélgessenek. Szerepelhettek volna még százan, de bennem most õk éltek erõsebben.
MN: Kitûnt, hogy miközben a kis tanítványaidhoz kötõdik a mesélõkedved, bevonod a mestereidet is. Daróczi Ágnes vagy Sebõ Ferenc eddig nem szerepelt a lemezeiden.
PB: Az Ágié a frissebb, úgy egyéves barátság. Egy a cigány holokausztról szóló mûsor kapcsán találkoztunk, akkor láttam elõször kilépni abból a szerepbõl, amibe politikusként bújnia kell. Egyszer csak az az "igazi" cigányasszony lett belõle, akibõl dõlnek a mondatok, és akit nem bírsz otthagyni. Én ebbe az Ágiba beleszerettem, aztán beleszerettem a lányába is, és ahogy összejártunk, térden állva könyörögtem neki, hogy jöjjön a lemezemre mesét mondani. Feri ugyancsak fontos figura, tényleg olyan, mint egy mester-atya, mindig kitalál valamit. Egyszerre tudós és elõadó, aki a figyelmével, a szeretetével nagyon sokat segített nekem, miközben azért rendesen odamondogatott. A Kastély Énekmondója szerepét eleve rá írtam, mint ahogy a Dongóra A Pokol Dudását.
MN: Mögötte vannak, az tény. De ha már így lemerültünk a hõseidhez, A Szeretetlen Boszorkány is figyelemre méltó: egy igazi tragika.
PB: Igen, a boszorkák egy csomó mesében azért olyan magányosak, mert nem mernek szeretni. Ha egyszer valaki jól megszeretné õket, eszükbe sem jutna annyit gonoszkodni. Hallottam egy afrikai mesét is, ami arról szólt, hogy az arc a szeretetlenség miatt lesz összeaszott, és így válik valaki boszorkánnyá.
MN: Mi a helyzet a Vénlányokkal?
PB: A Vénlányok is hasonló tapasztalatból születtek. Csak míg a Boszorkányok energikusabbak és legalább "meg vannak áldva" a gonoszsággal, a Vénlányok csak bánatlevest fõznek, semmi mást nem tesznek, csak a panaszkodásból élnek. Ez hihetetlen dühvel tölt el.
MN: Engem meg az bosszantana, ha ezzel a lemezzel lezárulna a sztori. Ha vennének belõle pár száz darabot, a rádiók szokás szerint nem játszanák, aztán elhalványulna. Miközben benne van a pakliban, hogy egy igazi, még sosem volt, táncos-mesés, varázsfolkos gyerekszínház kerekedjen belõle. Nem lenne jó, ha az Álom-álom egy meg nem valósult elõadásnak lenne a dokumentuma.
PB: Az kiderült, hogy az énekes és zenész barátaim nagyon bírták, hogy egy kicsit színházias feladatot kaptak. Mindenki hozzárakott valamit. Novák Csaba reneszánsz sapkát húzott, Fassang Laci, aki a felvétel elõtti napon egy négyszólamú fúgát improvizált a Szent Anna-templomban, bohócsipkában ült a Casio koktélzongoránál. Füri Anna, aki egyébként szolfézstanárnõ, boszorkánynak öltözött és elkezdett ragyogni. De amikor próbáltam rendezõt keresni, és jeleztem, hogy tízen játsszuk a mesét, úgyhogy ennyibe és ennyibe kerülne, akkor rögtön kiderült, hogy annyi nincs. Végül akár közhírré is tehetjük a Narancs hasábjain, hogy az Álom-álomhoz rendezõt és infrastruktúrát keresünk.
Marton László Távolodó
A mi Miránk
Szavahihetõ szülõk állítása szerint a gyereket nem lehet levakarni a hangszóróról. Így aztán a végén õk is odatelepszenek. Ekkor aztán a nagyszülõkön a sor.
Igen, noha Palya Bea új lemeze mindenek-elõtt gyerekeknek készült, mégis mindenkinek szól, az alcím hangsúlyos: "kicsiknek és nagyoknak". Sokat markol, és sokat is fog. Fellép itt Vitéz Balassi Bálint, Szindbád, a szívtipró utazó, Boris Vian, az író, nem mellékesen a koktélzongora feltalálója; a szerzõk (Palya Bea, Gryllus Soma, Bolya Mátyás) dalai mellett magyar, cigány és bengáli népzene szól, a hangszerelés ennek megfelelõen gazdag és ízlésesen átgondolt: a népdalfeldolgozásokban szokásos hegedû, bõgõ, doromb és cimbalom mellé teljesen természetesen társul a szaxofon, a csembaló és a tekerõlant. Ez az eklektika azonban csak a legritkább esetben zavaró (ilyen a dzsesszes-bluesos kávéházi jelenet); a lemezt két dolog tartja egyben és óvja meg attól, hogy puszta egyveleggé váljon: a cselekmény, valamint a fõszereplõ, Palya Bea lenyûgözõen muzikális személyisége, aki olykor a nagybetûs Zene inkarnációjának tûnik.
Mert az egyes, önmagukban is megálló dalok végül cselekménnyé állnak össze, keretes elbeszéléssé, valamiféle próbatételes mesévé vagy nevelõdési regénnyé, melynek végén persze a szerelem és a boldogság várja Mirát, az álmodozó és ábrándozó kislányt. A kiindulópont mesésen egyszerû: "Egy virágos kiskertben hosszú hajú, piros arcú lány sétálgat: õ Mira. Jókedvûen dudorászik, virágait nézegeti, öntözgeti. Kertjének dísze a rózsa, melynek szirmai közt a Szerelem lakik. De egy napon a Boszorkány ellopja a rózsát" - írja a kísérõfüzet. És Mira természetesen útnak ered, hogy visszaszerezze legbecsesebb virágát, és eközben megtalálja a nem képzelt, hanem valódi szerelmet és ezzel együtt önmagát.
Az eklektikának fityiszt mutató nagy egység másik záloga a fõszereplõ, Palya Bea. Korántsem tökéletes. Bármiféle vibratótól mentes, a szó minden értelmében egyenes (azaz õszinte) mezzoszopránja tökéletesen tisztán cseng, de meglehetõsen kis terjedelmû, csak a középsõ fekvésben visz igazán, a felsõ regiszterben vékonyka, mélysége nem meggyõzõ. Verselése, rímelése sem nevezhetõ gáncsolhatatlannak. Mindezt azonban csak valami földhözragadt és kicsinyes szemlélet vetné a szemére. Mert e kedves hiányosságokért kárpótol az énekesnõ szavakkal voltaképpen megfogalmazhatatlan kisugárzása, mely olyan varázsos erejû, hogy egyszerûen mindent zenévé változtat maga körül. Drámai érzéke tökéletes, a kislányból felnõtt nõvé érõ, a maga megérdemelt szerelmét az élettõl kikényszerítõ lány sorsát bámulatos mértéktartással, egy másodpercnyi erõlködés nélkül mutatja meg a leesett állal bámuló hallgatóságnak. Tud tejfölös szájjal ábrándozni ("Álmos vagyok, mint a cica, / Nem aludtam az éjszaka"), tud az ifjúság végtelen kegyetlenségével szólni az öregekrõl ("Alig várom az ördögöt, / hogy elvigye a vén dögöt!"), és ha emberére, szerelmére akad, persze tud mulatni is, ráadásul oly sodró lendülettel, hogy a végén az elbeszélõvel együtt kiáltjuk: "A Miránk, a mi Miránk bizony gyõzte vele a táncot!" És a zene szárnyán Miránk a mese végén hatalmas crescendóval, ugyanakkor egészen természetes mozdulattal lendül az égbe. A zárlat megkapó, a boldog szerelmesek, Imruska, a "lator" cigánylegény és Mira a mennybõl bámulnak vissza a földre, ahol egy kislány alszik és álmodik. Az útja végére ért Mira önmagát szemléli odafentrõl. Álom és valóság közt hol a határ? - kérdi a lemez elbûvölõ naivitással. A zene feloldja - sejteti Palya Bea a választ.
- csont -
Palya Bea: Álom-álom, kitalálom; Gryllus Kft., 2004
