képes beszéd

Hiányzók közt

Film

Film, sorozat

„Tanááár néninek tisztelettel jelentem” – mindegy ki volt a hetes, a bemagolt szavakat (közben a kezek hátracsapva, arcon szigorú honderű) mindenkinek a torkából ugyanolyan ércesre festette az unalom és a megfeleléskényszer. Ha valamiért hiányoztam, szinte még szigorúbb pontossággal követtem a faliórát, mintha az iskolában lennék – a kanalas orvosságnál (reggeli köptető sziruposan negédes, délutáni köhögéscsillapító kaparósan keserű) is gyorsabban hatott, ha belegondoltam, hogy épp az én nevemet jelentik le hiányzóként. Valamiért mindig csak addig esett jól otthon lenni, míg tartottak a tanórák. Mintha addig a betegség is megpihent volna, hogy aztán este, amikor már az osztálytársaim is pihentek meg játszottak, fej-, has- vagy gyomorfájás képében duplán behajtsa a jussát.

Szóval a legjobb akkor volt kimaradni, amikor nem voltam beteg – ez pedig ritkán, mindössze évente egyszer történhetett meg: az Oscar-díjátadót követő hétfőn. Nem rémlik már, hogyan sikerült elérni, hogy osztályfőnököm és a még nála is szigorúbb szüleim is belemenjenek a dologba. Csak arra a nagyképű, kitüntetett érzésre emlékszem, hogy nekem plusz egy hiányzás járt, és még igazolást sem kellett vinnem. Mindenki tudta, hogy filmbolond vagyok, és mintha a körülöttem lévők elfogadták volna, hogy ezzel a hóborttal ez jár, mint ahogy a könyvmolyok magától értetődően szemüvegesek, a videójáték-őrültek pedig energiaital-szagúak.

De még mielőtt mindez a rendszer (amelyhez azóta is makacsul ragaszkodom, csak épp nincs már osztályfőnököm, aki nem kér tőlem igazolást – mikor erre ráeszméltem, akkor döntöttem úgy, hogy felnövök) felállt, az HBO másnapi kétórás összefoglalójából tájékozódtam az Oscarról. Így, zanzásítva láttam a 2001-es, Gladiátorral fémjelzett estét is. Ekkor nyerte el Benicio del Toro a díjat a Trafficért, többek között Albert Finney-t és Joaquin Phoenixet lenyomva. Azóta sok víz lefolyt már a Rio Grandén, Del Toro még mindig inkább mellékszerepekben brillírozik, most viszont A föníciai sémában (premier: május 29., forgalmazza a UIP–Duna Film) a kétes hírű pénzember, Zsa-zsa Korda képében övé lesz a főszerep – ha van egyáltalán ilyen egy Wes Anderson-moziban. Ennek ősbemutatója még ezután lesz Cannes-ban, a Grand Tourt (május 22-től látható a Cirko Film jóvoltából) viszont a tavalyi fesztiválon mutatták be, el is vitte a legjobb rendezés díját. Egy fiatal tisztviselőről szól, aki 1919-ben, az esküvője napján elmenekül Rangunból a menyasszonya elől – az vesse rá az első követ, aki nem tett még így.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.