„Tanááár néninek tisztelettel jelentem” – mindegy ki volt a hetes, a bemagolt szavakat (közben a kezek hátracsapva, arcon szigorú honderű) mindenkinek a torkából ugyanolyan ércesre festette az unalom és a megfeleléskényszer. Ha valamiért hiányoztam, szinte még szigorúbb pontossággal követtem a faliórát, mintha az iskolában lennék – a kanalas orvosságnál (reggeli köptető sziruposan negédes, délutáni köhögéscsillapító kaparósan keserű) is gyorsabban hatott, ha belegondoltam, hogy épp az én nevemet jelentik le hiányzóként. Valamiért mindig csak addig esett jól otthon lenni, míg tartottak a tanórák. Mintha addig a betegség is megpihent volna, hogy aztán este, amikor már az osztálytársaim is pihentek meg játszottak, fej-, has- vagy gyomorfájás képében duplán behajtsa a jussát.
Szóval a legjobb akkor volt kimaradni, amikor nem voltam beteg – ez pedig ritkán, mindössze évente egyszer történhetett meg: az Oscar-díjátadót követő hétfőn. Nem rémlik már, hogyan sikerült elérni, hogy osztályfőnököm és a még nála is szigorúbb szüleim is belemenjenek a dologba. Csak arra a nagyképű, kitüntetett érzésre emlékszem, hogy nekem plusz egy hiányzás járt, és még igazolást sem kellett vinnem. Mindenki tudta, hogy filmbolond vagyok, és mintha a körülöttem lévők elfogadták volna, hogy ezzel a hóborttal ez jár, mint ahogy a könyvmolyok magától értetődően szemüvegesek, a videójáték-őrültek pedig energiaital-szagúak.
De még mielőtt mindez a rendszer (amelyhez azóta is makacsul ragaszkodom, csak épp nincs már osztályfőnököm, aki nem kér tőlem igazolást – mikor erre ráeszméltem, akkor döntöttem úgy, hogy felnövök) felállt, az HBO másnapi kétórás összefoglalójából tájékozódtam az Oscarról. Így, zanzásítva láttam a 2001-es, Gladiátorral fémjelzett estét is. Ekkor nyerte el Benicio del Toro a díjat a Trafficért, többek között Albert Finney-t és Joaquin Phoenixet lenyomva. Azóta sok víz lefolyt már a Rio Grandén, Del Toro még mindig inkább mellékszerepekben brillírozik, most viszont A föníciai sémában (premier: május 29., forgalmazza a UIP–Duna Film) a kétes hírű pénzember, Zsa-zsa Korda képében övé lesz a főszerep – ha van egyáltalán ilyen egy Wes Anderson-moziban. Ennek ősbemutatója még ezután lesz Cannes-ban, a Grand Tourt (május 22-től látható a Cirko Film jóvoltából) viszont a tavalyi fesztiválon mutatták be, el is vitte a legjobb rendezés díját. Egy fiatal tisztviselőről szól, aki 1919-ben, az esküvője napján elmenekül Rangunból a menyasszonya elől – az vesse rá az első követ, aki nem tett még így.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
