képes beszéd

Hiányzók közt

Film

Film, sorozat

„Tanááár néninek tisztelettel jelentem” – mindegy ki volt a hetes, a bemagolt szavakat (közben a kezek hátracsapva, arcon szigorú honderű) mindenkinek a torkából ugyanolyan ércesre festette az unalom és a megfeleléskényszer. Ha valamiért hiányoztam, szinte még szigorúbb pontossággal követtem a faliórát, mintha az iskolában lennék – a kanalas orvosságnál (reggeli köptető sziruposan negédes, délutáni köhögéscsillapító kaparósan keserű) is gyorsabban hatott, ha belegondoltam, hogy épp az én nevemet jelentik le hiányzóként. Valamiért mindig csak addig esett jól otthon lenni, míg tartottak a tanórák. Mintha addig a betegség is megpihent volna, hogy aztán este, amikor már az osztálytársaim is pihentek meg játszottak, fej-, has- vagy gyomorfájás képében duplán behajtsa a jussát.

Szóval a legjobb akkor volt kimaradni, amikor nem voltam beteg – ez pedig ritkán, mindössze évente egyszer történhetett meg: az Oscar-díjátadót követő hétfőn. Nem rémlik már, hogyan sikerült elérni, hogy osztályfőnököm és a még nála is szigorúbb szüleim is belemenjenek a dologba. Csak arra a nagyképű, kitüntetett érzésre emlékszem, hogy nekem plusz egy hiányzás járt, és még igazolást sem kellett vinnem. Mindenki tudta, hogy filmbolond vagyok, és mintha a körülöttem lévők elfogadták volna, hogy ezzel a hóborttal ez jár, mint ahogy a könyvmolyok magától értetődően szemüvegesek, a videójáték-őrültek pedig energiaital-szagúak.

De még mielőtt mindez a rendszer (amelyhez azóta is makacsul ragaszkodom, csak épp nincs már osztályfőnököm, aki nem kér tőlem igazolást – mikor erre ráeszméltem, akkor döntöttem úgy, hogy felnövök) felállt, az HBO másnapi kétórás összefoglalójából tájékozódtam az Oscarról. Így, zanzásítva láttam a 2001-es, Gladiátorral fémjelzett estét is. Ekkor nyerte el Benicio del Toro a díjat a Trafficért, többek között Albert Finney-t és Joaquin Phoenixet lenyomva. Azóta sok víz lefolyt már a Rio Grandén, Del Toro még mindig inkább mellékszerepekben brillírozik, most viszont A föníciai sémában (premier: május 29., forgalmazza a UIP–Duna Film) a kétes hírű pénzember, Zsa-zsa Korda képében övé lesz a főszerep – ha van egyáltalán ilyen egy Wes Anderson-moziban. Ennek ősbemutatója még ezután lesz Cannes-ban, a Grand Tourt (május 22-től látható a Cirko Film jóvoltából) viszont a tavalyi fesztiválon mutatták be, el is vitte a legjobb rendezés díját. Egy fiatal tisztviselőről szól, aki 1919-ben, az esküvője napján elmenekül Rangunból a menyasszonya elől – az vesse rá az első követ, aki nem tett még így.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.