A Sorstalanság alapján írott forgatókönyvében jegyzi meg Kertész Imre, hogy Auschwitz képi, vagyis filmbeli ábrázolását közmegegyezésen alapuló tabu tiltja. Pár sorral később viszont mégiscsak hagy egy résnyi egérutat az író: "Ki kell jelentenünk, hogy nem a Holocaust ábrázolására törekszünk, hanem egy lélek útját követjük, s ez az út óhatatlanul átvezet a koncentrációs univerzumon."
De vajon lehet-e és szabad-e a német történelem megaszörnyetegéről, főgonoszáról vagy ahogy a Der Tagesspiegel című napilap kritikusa becézi: "vegetáriánus emberzabálójáról" filmet készíteni?
A kérdésre természetesen más választ kapunk Németországban és azon kívül. A német filmek jó részében, ha feltűnik is Hitler, csak néhány másodpercre vagy éppenséggel hátulról láthatjuk. A Der Untergang címen 2004 szeptemberében bemutatott alkotásnak nem sok előképe van; a legismertebbek a bécsi születésű G. W. Pabst 1955-ös, a német közönség által látványosan elutasított Utolsó felvonás, valamint a színházrendező Christoph Schlingensief 1989-ben egy nap alatt leforgatott 100 év Hitler - az utolsó óra a Führerbunkerben című 60 perces filmje.
A kérdés, melyet Schlingensief Hitler-ábrázolása felvetett, máig is a viták középpontjában áll: ha már egyáltalán, akkor démonként vagy inkább emberként nézzen le Hitler a mozivászonról?
Mindkét lehetőség buktatókat rejt magában. Egy démon ellen mit sem tehetünk, erősebb, uralkodik rajtunk. Az esendő, varázserővel nem rendelkező emberként megjelenített Hitler pedig - erre hívja fel a figyelmet a Frankfurter Rundschau kritikusa - a történet szereplőinek emberi oldalát tolja az előtérbe, s nem azt, hogy ezek az emberek valójában mit is tettek. Ugyanezen lap egy másik cikke még egyértelműbben fogalmaz: "Akár akarjuk, akár nem, ennek a filmnek a hőse Adolf Hitler; s ahol hősök vannak, ott éppenséggel a nézők azonosítják magukat a szereplőkkel, együtt éreznek velük, s ahol együttérzés van, ott esetleg könnyek is gördülhetnek."
A hírhedten vitriolos tollú Harald Martenstein (Der Tagesspiegel) a másik oldalról világítja meg a problémát: "Minél hétköznapibban és minél kevésbé démonikusan hatnak a nácik, annál nagyobb követőiknek is a bűne. Valószínű, hogy annak a generációnak, melyből a tettesek és azok segítői származtak, először is távoznia kellett a közélet színtereiről, hogy ez a fajta ábrázolásmód egyáltalán lehetségessé váljon."
Az időközben megszűnt televíziós irodalmi kvartettből ismert Hellmuth Karasek ugyanebben a lapban szintén felteszi a kérdést: "Szabad-e valakit, aki 40 millió ember haláláért felelős, emberként ábrázolni...?" Válasza a cikk végén: "Bruno Ganz Hitler-figurája megmutatja, hogy a legnagyobb embertelenséget - ember követte el."
A hétköznapi emberként bemutatott Hitler-figura Jost Düffler történész szerint - őt idézi egy kölni újság - csupán folytatása annak a sornak, melyet a német városok ellen folytatott bombá-zásokat leíró könyv nyitott meg, az elűzetésekről (Vertreibungen) szóló vita (valamint Günter Grass magyarul is megjelent, Ráklépésben című regénye) fűtött tovább, s most a Der Untergangban tetőzik, megerősítve a németeket abbéli hajlamukban, hogy áldozatnak lássák magukat. Hogy azt mondhassák: "Azok, ott lent a bunkerben, azért valahol ők is áldozatok." A film hibája szerinte pontosan az, amiért oly sokan dicsérik: a történelmi hűsége. "...ha már oly közel megyünk a szereplőkhöz, akkor mégis inkább az áldozatokhoz, mégis inkább a német társadalomhoz kellene közelednünk, s nem a tettesekhez, akik így végül még áldozatokká lesznek."
A legmarkánsabb írás - nem is írás, inkább dühroham - az Amerikából a film bemutató-jának napjaiban hazatérő Wim Wenders cikke a Die Zeitben. A rendező szerint a film banalizálja a német történelemben megesetteket. Bosszantja, hogy az elbeszélt történetből nem olvasható ki tisztán, kinek a nézőpontjából is látjuk a Führer utolsó 12 napját, milyen elbeszélői pozíciót képvisel a mű. Az egyik nézőpont minden bizonnyal Joachim C. Fest professzoré, hiszen ő szállította a forgatókönyv alapanyagát. A másikat Hitler naiv és fiatal titkárnője képviseli. A nürnbergi perben végül felmentett s ma már idős Frau Junge saját fiatalkori énjére igen kritikusan visszatekintő hangját azonban csak igen rövid időre, a film kezdete előtt és a legvégén hallani: "Nem menthetem fel magam azzal, hogy fiatal voltam, hogy esetleg észrevehettem volna különböző dolgokat. (...) Nehezemre esik megbocsátanom magamnak."
Wenders szemében a film legnagyobb bűne azonban mégis az, hogy Hitler halálát nem láthatjuk. "A szentségit! Miért nem mutatják a pillanatot, amikor az a disznó végre halott? Miért ez tiszteletadás, melyben a filmben tömegesen elpusztulók nem részesülhetnek?"
Az alkotók által oly büszkén hangoztatott erény, hogy a film nem értékel, nem tanít, nem emeli fel a mutatóujját - Wendersnek egyáltalán nem tetszik: "A filmnek nincs véleménye, különösen nem Hitlerről, de még a fasizmusról sem. (...) Az elbeszélői pozíció hiánya a nézőt egy sötét lyukba vezeti, melyben (majdhogynem) észrevétlenül a film által ábrázolt időszakot a tettesek szemével kezdi látni, de legalábbis valamiféle megértést tanúsít irántuk."
Wenders nem a felemelt morális, hanem az elbeszélői mutatóujjat hiányolja. Chaplint említi, aki később oly elégedetlen volt, mert 1942-ben a figura szörnyűségének valódi dimenzióit még nem látva gúnyolta ki Hitlert.
A film végén Hitler fiatal titkárnője "gyermeki szemeit a világra nyitva kerékpározik az NSZK irányába" (TAZ). Így lesz a film - a cikkeket újra végigpörgetve - végső kicsengésben "vattába csomagolt apokalipszis", mely a nézőknek egy falat "kommerciális tejszínhabot" feltálalva céltalanul bár, de "tabut tör", s Bruno Ganz Hitlernél is Hitlerebb figurája ellenére a Führert továbbra is "az ész számára felfoghatatlan szörnyetegnek" hagyja meg képzeletünkben.
