Vegetáriánus emberzabáló

A Hitler-film a német sajtóban

  • Fehéri György
  • 2005. január 20.

Film

Négy hónapja látható a német mozikban a hírhedt föld alatti Hitler-bunker utolsó napjairól készített játékfilm. Berlin legnagyobb multiplexében a könnyű télesti szórakozást ígérő filmek szomszédságában még most, januárban sem lehet közvetlenül az előadás előtt jegyet kapni. Nemcsak a közönség, a sajtó is megkülönböztetett figyelmet szentelt a filmnek, az eredménnyel azonban nem volt igazán elégedett.

 

A Sorstalanság alapján írott forgatókönyvében jegyzi meg Kertész Imre, hogy Auschwitz képi, vagyis filmbeli ábrázolását közmegegyezésen alapuló tabu tiltja. Pár sorral később viszont mégiscsak hagy egy résnyi egérutat az író: "Ki kell jelentenünk, hogy nem a Holocaust ábrázolására törekszünk, hanem egy lélek útját követjük, s ez az út óhatatlanul átvezet a koncentrációs univerzumon."

De vajon lehet-e és szabad-e a német történelem megaszörnyetegéről, főgonoszáról vagy ahogy a Der Tagesspiegel című napilap kritikusa becézi: "vegetáriánus emberzabálójáról" filmet készíteni?

A kérdésre természetesen más választ kapunk Németországban és azon kívül. A német filmek jó részében, ha feltűnik is Hitler, csak néhány másodpercre vagy éppenséggel hátulról láthatjuk. A Der Untergang címen 2004 szeptemberében bemutatott alkotásnak nem sok előképe van; a legismertebbek a bécsi születésű G. W. Pabst 1955-ös, a német közönség által látványosan elutasított Utolsó felvonás, valamint a színházrendező Christoph Schlingensief 1989-ben egy nap alatt leforgatott 100 év Hitler - az utolsó óra a Führerbunkerben című 60 perces filmje.

A kérdés, melyet Schlingensief Hitler-ábrázolása felvetett, máig is a viták középpontjában áll: ha már egyáltalán, akkor démonként vagy inkább emberként nézzen le Hitler a mozivászonról?

Mindkét lehetőség buktatókat rejt magában. Egy démon ellen mit sem tehetünk, erősebb, uralkodik rajtunk. Az esendő, varázserővel nem rendelkező emberként megjelenített Hitler pedig - erre hívja fel a figyelmet a Frankfurter Rundschau kritikusa - a történet szereplőinek emberi oldalát tolja az előtérbe, s nem azt, hogy ezek az emberek valójában mit is tettek. Ugyanezen lap egy másik cikke még egyértelműbben fogalmaz: "Akár akarjuk, akár nem, ennek a filmnek a hőse Adolf Hitler; s ahol hősök vannak, ott éppenséggel a nézők azonosítják magukat a szereplőkkel, együtt éreznek velük, s ahol együttérzés van, ott esetleg könnyek is gördülhetnek."

A hírhedten vitriolos tollú Harald Martenstein (Der Tagesspiegel) a másik oldalról világítja meg a problémát: "Minél hétköznapibban és minél kevésbé démonikusan hatnak a nácik, annál nagyobb követőiknek is a bűne. Valószínű, hogy annak a generációnak, melyből a tettesek és azok segítői származtak, először is távoznia kellett a közélet színtereiről, hogy ez a fajta ábrázolásmód egyáltalán lehetségessé váljon."

Az időközben megszűnt televíziós irodalmi kvartettből ismert Hellmuth Karasek ugyanebben a lapban szintén felteszi a kérdést: "Szabad-e valakit, aki 40 millió ember haláláért felelős, emberként ábrázolni...?" Válasza a cikk végén: "Bruno Ganz Hitler-figurája megmutatja, hogy a legnagyobb embertelenséget - ember követte el."

A hétköznapi emberként bemutatott Hitler-figura Jost Düffler történész szerint - őt idézi egy kölni újság - csupán folytatása annak a sornak, melyet a német városok ellen folytatott bombá-zásokat leíró könyv nyitott meg, az elűzetésekről (Vertreibungen) szóló vita (valamint Günter Grass magyarul is megjelent, Ráklépésben című regénye) fűtött tovább, s most a Der Untergangban tetőzik, megerősítve a németeket abbéli hajlamukban, hogy áldozatnak lássák magukat. Hogy azt mondhassák: "Azok, ott lent a bunkerben, azért valahol ők is áldozatok." A film hibája szerinte pontosan az, amiért oly sokan dicsérik: a történelmi hűsége. "...ha már oly közel megyünk a szereplőkhöz, akkor mégis inkább az áldozatokhoz, mégis inkább a német társadalomhoz kellene közelednünk, s nem a tettesekhez, akik így végül még áldozatokká lesznek."

A legmarkánsabb írás - nem is írás, inkább dühroham - az Amerikából a film bemutató-jának napjaiban hazatérő Wim Wenders cikke a Die Zeitben. A rendező szerint a film banalizálja a német történelemben megesetteket. Bosszantja, hogy az elbeszélt történetből nem olvasható ki tisztán, kinek a nézőpontjából is látjuk a Führer utolsó 12 napját, milyen elbeszélői pozíciót képvisel a mű. Az egyik nézőpont minden bizonnyal Joachim C. Fest professzoré, hiszen ő szállította a forgatókönyv alapanyagát. A másikat Hitler naiv és fiatal titkárnője képviseli. A nürnbergi perben végül felmentett s ma már idős Frau Junge saját fiatalkori énjére igen kritikusan visszatekintő hangját azonban csak igen rövid időre, a film kezdete előtt és a legvégén hallani: "Nem menthetem fel magam azzal, hogy fiatal voltam, hogy esetleg észrevehettem volna különböző dolgokat. (...) Nehezemre esik megbocsátanom magamnak."

Wenders szemében a film legnagyobb bűne azonban mégis az, hogy Hitler halálát nem láthatjuk. "A szentségit! Miért nem mutatják a pillanatot, amikor az a disznó végre halott? Miért ez tiszteletadás, melyben a filmben tömegesen elpusztulók nem részesülhetnek?"

Az alkotók által oly büszkén hangoztatott erény, hogy a film nem értékel, nem tanít, nem emeli fel a mutatóujját - Wendersnek egyáltalán nem tetszik: "A filmnek nincs véleménye, különösen nem Hitlerről, de még a fasizmusról sem. (...) Az elbeszélői pozíció hiánya a nézőt egy sötét lyukba vezeti, melyben (majdhogynem) észrevétlenül a film által ábrázolt időszakot a tettesek szemével kezdi látni, de legalábbis valamiféle megértést tanúsít irántuk."

Wenders nem a felemelt morális, hanem az elbeszélői mutatóujjat hiányolja. Chaplint említi, aki később oly elégedetlen volt, mert 1942-ben a figura szörnyűségének valódi dimenzióit még nem látva gúnyolta ki Hitlert.

A film végén Hitler fiatal titkárnője "gyermeki szemeit a világra nyitva kerékpározik az NSZK irányába" (TAZ). Így lesz a film - a cikkeket újra végigpörgetve - végső kicsengésben "vattába csomagolt apokalipszis", mely a nézőknek egy falat "kommerciális tejszínhabot" feltálalva céltalanul bár, de "tabut tör", s Bruno Ganz Hitlernél is Hitlerebb figurája ellenére a Führert továbbra is "az ész számára felfoghatatlan szörnyetegnek" hagyja meg képzeletünkben.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."