H
Vörös András: Igazából úgy indult a dolog, hogy stílusmeghatározást kerestünk magunknak a Superbutt-tal. Ez 2002 táján volt, amikor még létezett a nu-metal fogalom. Mi nagyon nem szerettünk volna ebbe tartozni, mert nem akartuk, hogy egy haldokló divathullám még éppen üzemelõ valakijei legyünk, ezért megpróbáltunk valami frappánsat kitalálni. Ez nem hardcore, nem doom, nem stoner - mi lenne, ha mindig azt mondanánk: ez Budapestrockandroll? Mint a New York-hardcore. És teljesen bejött az analógia, hiszen a NYHC is több zenekart tömörített, meg a BPRNR is. Nálunk a Sun Workshop volt az elsõ, aki kérdezte, hogy beletartozhatna-e, aztán szempillantás alatt felduzzadtunk hat-nyolc zenekarra.
Magyar Narancs: Hogy lehet valaki a BPRNR tagja?
VA: Nincsenek olyan kritériumok, hogy ha valaki jelentkezik, akkor adja oda a CD-jét, és majd végighallgatjuk és lepontozzuk... Gyakorlatilag ez egy tágan értel-mezett baráti társaság, és az lesz a tagja, aki amúgy is az lenne. Ilyen zenekar mostanában az Isten Háta Mögött és a Polly Is Dead - egyre gyakrabban találkoztunk, lejöttek a koncertünkre, mi meg elmentünk az övékre, aztán együtt is játszottunk, és innentõl evidens volt, hogy hozzánk tartoznak õk is.
MN: Azért a BPRNR több mint egy zenekarcsoport.
VA: Igen, idõvel kibõvült annyira, hogy lett egy weboldal; ha nagy szavakat akarunk használni, talán az egyetlen olyan angol nyelvû kulturális portál, amely a budapesti élõzenével foglalkozik. Ott van a klubok elérhetõsége, a médiumoké, egy viszonylag komplett eseménylista... És van az amõbának egy harmadik lába is, egy egészen tisztességesen mûködõ kis koncertszervezõ társaság, amely pillanatnyilag külföldi produkciókat importál.
Trócsányi Gergely: Meg vannak alcsápjaink is, mint a kedd esti "Tues-die" rendezvénysorozat a Süss Fel Napban vagy a nemrég indult mûsorunk a Radio Caféban...
VA: Valójában az a helyzet, hogy az egésznek folyamatosan fejlõdnie kell, mert abban a pillanatban, hogy megáll, el is veszíti az érdekességét. Ha nem tudna más lenni, mint pusztán egy haveri zenekari kör, akkor nyilván ugyanúgy felbomlana, mint ahogy a civil baráti társaságok is felbomlanak egy idõ után. Így harminc fölött mi már beleraktuk az életünket a zenélésbe, úgyhogy ebbõl a szarból már valószínûleg nem mászunk ki soha. Nem lesz olyan, hogy ez egy gyerekkori hobbi, és majd szépen elmúlik... Hobbinak hobbi, ha költséges is, viszont legalább nem kellett borzasztó erõfeszítésekkel kiadót vagy szervezõirodát gründolnunk, hanem szépen, játékpénzzel, elkezdhettük kitanulni az ipart. Olyan ez, mint amilyen az úttörõvasút volt annak idején. Kicsiben meg lehet tanulni egy szakmát. És én annak tökre örülök, hogy a koncertszervezést már sikerült egészen tisztességesen kitanulnunk, és valamennyire kezdünk belelátni a kiadói dolgokba is.
TG: Egyet nem említettünk még, és ez a közös CD-k kiadása évrõl évre. Most jelent meg a második BPRNR-válogatás, az éppen aktuális munkáinkból.
VA: Mindenki beadta a maga kis felvételét, és mindenki vállal-ta, hogy tök nyomott, 750 forintos áron megvesz tíz darab CD-t. Innentõl nem volt nagy rizikója a kiadónknak, mert tudta, hogy abból a száznyolcvan lemezbõl a gyártási költség már visszajön. 7500 forintból sehova nem juthat el egy zenekar, de tizennyolc zenekar pénze éppen elég arra, hogy legyen egy ilyen CD. Ami jó apropó ahhoz, hogy beszélni lehessen az egészrõl, másrészt meg mégiscsak egy dokumentum: tessék nézni, 2004-ben ez és ez történt a magyar rockzenében a Tankcsapdán, a Depresszión és az Ossianon túl.
TG: Azt se felejtsük el, hogy itt olyan zenekarok tömörülésérõl van szó, akik hasonló elvek szerint gondolkodnak. Ma, amikor egy CD-t 4000 forint körül árulnak a boltban, az emberek pedig nem tudják kifizetni, akkor ezek a zenekarok olyan terméket igyekeznek elõállítani, ami minõségi, és mégis olcsón hozzá lehet jutni. Ezt a lemezt például 1000 forintért áruljuk a koncerteken.
MN: Egy ezresért?
VA: Az értékükön kell kezelni a dolgokat. Attól, hogy nekünk benne van a szívünk-lelkünk, és azt gondoljuk, hogy a világ legjobb dolga, azért még nem nagyon fog ennél többet érni egy átlagos vásárlónak. De mondjuk ennyit talán hajlandóak áldozni rá - két sör árát, vagy háromét...
TG: Vagy egy mozijegyét. Nem arról van szó, hogy szentek vagyunk, és azért találtuk ki ezeket az árakat, mert szimpatikusabbnak akarunk tûnni. Egyszerûen próbáljuk mûködõképessé tenni a dolgot, és elérni, hogy eljusson az emberekhez a lemezünk. Aztán ha nagyon belefáradunk az egészbe, jövõre majd kiadjuk a "Tsz-elnök ha bemegy a kocsmába" címû válogatást, amin metálzenekarok dolgoznak fel mulatós dolgokat, és végre keresünk egy kis pénzt.
MN: Merre tovább?
VA: Én borzasztóan örülnék, ha ebbõl a történetbõl elõbb-utóbb kifejlõdne egy zenekari menedzsmentirány is, hiszen egy zenekarnak alapvetõen zenélnie kellene, és nem könyvelõnek lennie meg jogásznak. Az egy másik dolog, ha valaki egyáltalán nem tartja a kezében a sorsát, és csak azt várja, hogy megmondják neki, mikorra menjen hova, de azért nagyon sok olyan dolog van, amit jobb lenne, ha valaki olyan csinálna, aki ért hozzá.
Nagy Gyõzõ
