Hogyan kell a dudát fújni? (Dokumentumfilmek)

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miként, milyen késztetésre és milyen gondolati nyomvonalon haladva találta fel az emberiség a dudát - kínozhatott volna már eddig is a kérdés, de nem kínzott, mert a duda-ügyek restellni való módon kívül estek érdeklődésem keskeny horizontján. Hogy ez most már nem így van, ezt is a filmszemlének köszönhetem. Tari János A tündérek ajándéka című munkája nem sorolható a dokumentumfilmezés radikálisan új utakat kereső vonulatához - de hát ez a többi, általam látott filmről is elmondható, amúgy a ténymegállapításon túllépő, ítélkező állásfoglalás leghalványabb szándéka nélkül. Precíz, gondos néprajzos munka: történelem, hiedelemvilág (tündérek, de keresztútnál kószáló, ujjtörő ördögök is), Kárpát-medencei összefüggések, a hagyományok továbbélése, új utak és perspektívák. És végül maga a gyakorlat: hogyan is készül (hm, kutyabőrből!) maga a duda, immár egy házilag barkácsolt elektromos célszerszám közreműködésével. Ez volna a dokumentumfilm alapszintje, az ismeretterjesztés: a téma, a tárgy mint olyan.

Miként, milyen késztetésre és milyen gondolati nyomvonalon haladva találta fel az emberiség a dudát - kínozhatott volna már eddig is a kérdés, de nem kínzott, mert a duda-ügyek restellni való módon kívül estek érdeklődésem keskeny horizontján. Hogy ez most már nem így van, ezt is a filmszemlének köszönhetem. Tari János A tündérek ajándéka című munkája nem sorolható a dokumentumfilmezés radikálisan új utakat kereső vonulatához - de hát ez a többi, általam látott filmről is elmondható, amúgy a ténymegállapításon túllépő, ítélkező állásfoglalás leghalványabb szándéka nélkül. Precíz, gondos néprajzos munka: történelem, hiedelemvilág (tündérek, de keresztútnál kószáló, ujjtörő ördögök is), Kárpát-medencei összefüggések, a hagyományok továbbélése, új utak és perspektívák. És végül maga a gyakorlat: hogyan is készül (hm, kutyabőrből!) maga a duda, immár egy házilag barkácsolt elektromos célszerszám közreműködésével. Ez volna a dokumentumfilm alapszintje, az ismeretterjesztés: a téma, a tárgy mint olyan.

Láthattunk túlzásos munkákat ebben a műnemben is: legyen a véletlen példa az Egyszer volt az Uránia Medgyesi Gabriellától. Uránia mint csillagkép, mint mozgóképszínház, ismeretek ez utóbbiról mint építészeti alkotásról, majd a felújítás szempontjairól már maga a belsőépítész beszél. Aztán a mozgókép története a laterna magicától és a camera obscurától kezdve, a formál-asszocatív mindent-mutatás, túlzsúfolt nap, rosszabb fajta kedd egy középiskolai órarendben, a figyelem ellankad, ingerült lesz és dacos, nem akar tudást, semmit, teljen le végre az időnk.

H

Surányi Judit filmjét, a Tiszta románcot dicsértük már a múlt héten, a szoció-vonulatból a Rabszolgavásár II. - Mélypuszta: Női börtön címűt láttam (kár, hogy az I.-et nem), Bódis Kriszta filmjét. Prostituáltak, akiket azért varrtak be, hogy leüljék a csillagászati mértékűre halmozódott pénzbüntetéseket, de az intézkedés jogtisztasága meglehetősen aggályos, ők maguk a legteljesebb, kétségbe ejtő bizonytalanságban, akárcsak előtte, még kint, és minden bizonnyal (majd, valamikor) utána is, amikor majd utánuk nyúl a múlt, az életre szóló kiszolgáltatottság. Lehet nagyszerűnek mondani a nyomasztót, azt, ami fejbe csap és mellbe ver? Bele- és együttérzés, az emberi törékenység és az érzelmek felbuggyanása, ahogy felülírja ezt. Közelképek, remények, könnyek. A lefojtott kiégettség mögött a hit valami csodás fordulatban: egyszer majd másnak, nem árunak lenni. Eközben pedig a megbélyegzettség kicsi képei, ahogy ezek a huszonéves lányok - saját ruhájukat viselve a fegyintézetben is - ebédért trappolnak olcsó, vastag talpú cipőben, ami pont úgy áll a lábukon, ahogy a kezükben a műanyag tányér: ott van, mert kell. A vetítés után a film készítője folytatást ígér, a stricik és a kliensek világát mutatná meg - legyen igaza, sikerüljön neki, mi pedig tévedjünk, amikor kételkedünk!

H

Portrék. A vasútbolondok Juhász Zsolt-Schilling Sára-Szalay Péter Csúnya betegség című filmjében. Dicsértem már röviden, most is ezt teszem: három, nagyon különböző habitusú, korú ember, nagyon egyfajta lelkesedéssel a vasútért, a mozdonyokért. Nem tudhatjuk pontosan, életüknek ez a metszete az egészből milyen mély, mekkora, csak azt, hogy ez nagyon az övék, lelkes csillogást táplál a szemükben, költői szavakat tol a szájukba. Valami, amiért élni érdemes, ami alkalmas gyakorlóterep hithez, öntudathoz. Egy szomorú portré Oláh Leheltől: Dixi. Jó ritmusú, a várakozások fenntartására alkalmas módon vágott film, várakozunk tehát, hiszen annyi elfogadott jó fej mondja lelkesen, hogy Dixi/Gémes János igenis egy rendkívüliség volt, ahogy mondta, amit - rémlik, igen, szeszélyes futamok, ki emlékszik ma már, az utóbbi évek szétesett motyogásai, kötekedő fel-felvillanásai mögött mi volt. Nézek, várok, és sajnos nem és nem, nem áll össze az állítólagos csoda a szánalmat keltő, roncsolt és foszlányos mondatokból. Hogy színész inkább, semmint filozófus? Inkább önmaga által kijelölt fölülálló, aki helyett az emberi közlekedés szabályaira mások ügyeltek, akiket így gond és baj nélkül vehetett semmibe. Egy legendával végleg kevesebb.

H

A múlt. 1956. Kézdi-Kovács Zsolt: Az a nap, a miénk. Október 23. A nap, amelynek a képeit látva nincs kiút a torokszorulásból. Hogy volt? A filmes szakma válaszol, ott vannak, majd fél évszázaddal fiatalabban az archív kockákon színészek és rendezők, dramaturgok és ki mindenki még. Ott látjuk őket hamvasan és lelkesen, most meg, visszanézve ki hűvösen igyekszik pontos lenni, ki pedig kivirul, ahogy visszagondol, csak aztán, ahogy telnek, csak telnek a percek, a nézőn borús fuvallat suhan át. Akkor és most, igen - csak hát közben mi volt, hol rejtőzött, miféle eldugott sarkokban ez a rengeteg csillogó lelkesedés, az akkori, mindent elsöprő együttlélegzés, együttakarás hihetetlen élménye? Hogyan kopott el, és annyi rejtegetés után valóban csak így vissza lehet hozni? Egyértelműbb az, amit Pap Ágnes filmjében látunk. A címe: Fellebbezésnek helye nincs, akiket ábrázol: a kivégzettek özvegyei. Nagyszerű, bölcs asszonyok, akik most, a jelen összefüggéseiben élik át és értelmezik, helyezik el a múltat, ki-ki habitusa és az eltelt évtizedek történésrétegeinek, elmélkedéseiknek a különfélesége szerint. Ez a film az akkori hangulatból nem kevesebbet, arról viszont, hogy micsoda ´56 ma, többet mutat - emiatt még az a néhány patetikus hangulatfokozó elem is megbocsátható: belefér. ´56 - nem a nosztalgiája, hanem az értelme, a jelentése, a történelem mint etalon.

H

A folyamatos jelen. És a belé ugrott, nagyot csobbanó fejes. Ahogy a gyerekek a filmben, a vasúti hídról, miközben a korláton száradnak a frissen mosott szőnyegek. A Magyar buletin - Ferenczi Gábortól. A bulletin személyi igazolványt jelent (a magyar szóhasználatban is) Romániában. A címben jelzett pedig a magyar igazolvány, a szerző meg azt vizsgálja, mi történik az ügy körül Erdélyben, mit tudnak az emberek erről az egészről, mit szólnak hozzá. Nézelődik, kérdez, el-elkalandozik, ahogy elsodorják a figyelmét a mindennapi apróságok, személyes sorsok fájdalmasan súlyos esetlegességei - vagy egy veréb, egy tehén. Azok a dolgok, amelyeknek a sokféleségéhez képest a mondott irat sokszor egyfajta hatósági kényszerzubbonynak, a való élet színességét gyengén látó hivatalnoki okvetetlenkedésnek bizonyul. Kampányterméknek, amelynek fontosságát pergő nyelvvel bizonygatják az erre képzett ifjak, a falusi emberek pedig bizonytalan tekintettel igyekeznek beilleszteni másfajta kérdéseik közé a kívülről jött dilemmát: akkor már most kell-e nekem ez a magyar bulletin?

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...