Gúzsba kötve címmel jelentette meg közel húsz év során írott tanulmányait a kulturális - elsősorban az irodalmi - elit és a pártállami hatalom viszonyáról.
Magyar Narancs: Miért volt anynyira fontos az irodalmi élet befolyásolása a politikai irányítók számára?
Standeisky Éva: Ez a kérdés most annál inkább érdekes, mert ma már ez egyáltalán nem fontos, s így is van rendjén. A hatvanas évek közepétől csökkent az irodalom politikai fontossága. A '45-től a hetvenes évekig terjedő időszak pártállami irányítóinak voluntarisztikus, utópisztikus, idealisztikus elképzelése szerint a szellem emberei nevelő funkciót is betöltenek, és ha ők, mármint a politikai vezetők jó viszonyban vannak az írókkal, akkor mintegy segédcsapatként megnyerhetik őket arra, hogy saját eszméiknek megfelelően formálják az embereket, akik még nem tették magukévá a szocializmus gondolatvilágát.
MN: Mindez egy olvasó népet föltételez.
SÉ: Amiért nagyon sokat tettek is: filléres áron váltak hozzáférhe-tővé a klasszikusok. A klasszikus irodalom népszerűsítését illetően csak pozitívan szólhatok: még a Rákosi-korszak kulturális irányítóit is némi elismerés illeti ezért. Persze joggal tehető szóvá, hogy megálltak a 19. század végén, és ott is meghamisítottak vagy jelzés nélkül kihagytak részeket, de azok számára, akik addig semmit sem olvastak, ez érzékelhetetlen volt.
MN: Tudható-e, mennyiben fejtette ki azt a hatást az irodalom, amit a hatalom remélt tőle?
SÉ: Erről legfeljebb áttételes tudomásunk lehet. Korabeli szociológiai felmérések nincsenek. Mindkét fél értelmét látta azonban az irodalom és a hatalom közötti kapcsolatnak. Ha Illyésék, Déry Tiborék nem hitték volna, hogy van értel-me - hol támogatva, hol vitázva, hol támadva - együttműködni a hatalommal, talán nem tárgyal-nak rendszeresen a párt vezetőivel, nem érzik annyira megtisztelve magukat, ha Aczél elvtárs vacsorára hívja őket. Persze ebben az is benne van, hogy minden művész hiú is egy kicsit. S akiről úgy gondolják, hogy pozíciójánál fogva tehet valamit - például az elhallgattatott írók könyveinek kiadásáért -, megkeresik. Az egyébként nagyon is megosztott népi írók 1954-ben úgy érezték, hogy akár Sinka István, akár Erdélyi József művei most már igazán megjelenhetnének, de ehhez meg kellett nyerni a hatalom befolyásos embereit. Hogy végül azért jártak-e eredménnyel az írók, mert sikerült meggyőzniük a hatalmon lévőket arról, hogy a betiltott írók megjelenése fontos a magyar kultúra számára, vagy inkább azért, mert a hatalmon lévők szerint ez nekik politikai szempontból hasznos, növeli a népszerűségüket és erősíti a párt vonzerejét - eldönthetetlen. Ebben a kettős játszmában mindkét fél azt hitte, hogy ő manipulálja vagy befolyásolja a másikat, amiben volt is igazság. Két magatartási minta adódik: vagy az íróasztalnak írok - és senki nem tudhatja, meddig tart a diktatórikus időszak -, vagy részt veszek, de akkor a korpa közé keveredés effektusa merül fel. Itt van például Németh László vagy Kassák Lajos esete. A hatalom tudta, milyen nagy hatása van annak, amit Németh László tesz, ezért felajánlották neki, hogy utazzon el Moszkvába. Ha elmegy, annak konzekvenciái vannak - végső soron az, hogy Németh László lecsatlakozott "mellénk". Ilyen egyszerű ez - csak nincs expressis verbis kimondva. De felhívó jellege van, következtetéseket lehet levonni belőle, az értelmiség láthatja, mit tesz egyik szellemi vezére, és esetleg követi is. Kassák pedig arra példa, hogy noha nem könnyű, de diktatúrában is el lehet kerülni, hogy politikai manipulációba keveredjen valaki.
MN: Egyik tanulmánya a durván antiszemita írásokat megjelentető Erdélyi József peréről és rehabilitálásáról szól, de számos más népi írónál is felbukkan az antiszemitizmus. Kell-e ennek befolyásolnia műveik sorsát, megítélését?
SÉ: Jó kérdés, hogy kell-e. Ha eltelik száz-kétszáz év, csak a művek maradnak. Nem akarok nagy szavakat használni, de szerintem ma a nemzeti önismeret szempontjából is fontos tudni arról, hogy egyesek érintkeztek az antiszemitizmussal, illetve olyanokat pártoltak, akiknek közéleti magatartását antiszemita nézetek is meghatározták. Az emberi együttélés, az erkölcsi normák, politika és morál problémáit éppen ilyen, esztétikán kívüli viszonyrendszerben lehet megfogni, olyan emberek példáján, akikre a nagyközönség is figyel és felnéz. Talán épp az írók közéleti tevékenysége és a hatalomhoz való viszonyuk bonyolultsága döbbenti rá a fiatal generációkat, hogy ez egy általános probléma, és közvetve ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy egyszer majd a műveiket is elővegyék, mert ma nemigen olvassák őket. Ha szembesülnek azzal, hogy fél évszázadon át nem volt olyan véleményszabadság, mint ma, ha elgondolkoznak azon, hogy milyen nehéz lehetett azoknak, akiknek nem volt mozgásterük, mert csak egy adott hatalmi konstellációban, a pártállam keretei között cselekedhettek, fejthették ki nézeteiket, akkor talán eljutnak arra a következtetésre is, hogy meg kell becsülni a szabad nyilvánosságot, mert nagyon rossz, ha mindent egy hatalmi centrumban döntenek el és onnan irányítanak.
MN: Felszínre kerültek meglepő információk az irodalmi élet kezelésével kapcsolatban, vagy inkább csak bebizonyosodott, hogy tényleg mindent ellenőrizve irányították a dolgokat?
SÉ: Egyetemi hallgatóként kezdtem átlátni, hogy a művészet és a társadalom nem elkülönül, hanem összefügg egymással. Később kutatóként lehetőségem nyílt arra, hogy a forrásokban is keressem a választ olyan kérdésekre, amelyek bennem is fölmerültek. A források igazolták, hogy "kicsiben" ugyanolyan konfliktusok vannak, mint "nagyban". Hogyan maradhatsz szuverén ember, miként alkalmazkodhatsz annak érdekében, hogy valami jót tegyél? Össze lehet-e egyeztetni a valósággal a szép elveket, amelyeket iro-dalmi élményeidből merítettél? En-gem az ésszerű kompromisszum és a gerinctelen megalkuvás határmezsgyéje izgatott - ennek alakulása nagyban függ a személyiségtől. Kutatásaim során a mindennapi konfliktusok érdekeltek, és ebből a szempontból szolgáltak teljesen új típusú forrásként a rendszerváltozás előtt írott tanulmányaim forrásanyagához képest az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található belügyi jelentések. Tulajdonképpen ezek sem hoztak gyökeresen újat: inkább megerősítették, amiről addig csak sejtésem volt, de igazán bizonyítani nem tudtam. Az egyik, ami mindig foglalkoztatott, az úgynevezett népi-urbánus ellentét, ezen belül is a népieknek a szocializmushoz és a zsidókérdéshez, az antiszemitizmushoz való viszonya. Pártforrások nemigen szóltak ezekről a tabukérdésekről. A pártiratok eléggé leszűkített forrástípusok, ami igazán érdekes lenne, azt nyilván nem jegyzik le. Viszont ha a belügyi iratok között az ember kezébe jut például egy telefonlehallgatási jegyzőkönyv, ahol feltételezhetően sem a beszélgetők, sem a lejegyzők nem manipuláltak, és ott azt a dühös megjegyzést olvasom a lejegyzőtől, hogy a fenébe, már megint zsidózik, az nagyon izgalmas, mert a történész ilyen primer forrásokhoz egyébként nemigen jut hozzá, általában több szűrőn átment forrásokból kell következtetést levonnia. Az ilyesmik voltak talán számomra a legérdekesebbek.
MN: Van valami kulcsa, amely segít értelmezni, kiszűrni a lényeget abból a rengeteg és számos esetben mérhetetlenül unalmas pártiratból, amit részben középszerű emberek hordtak össze?
SÉ: Nincs kulcs. Iszonyú menynyiségű időt kell rászánni. El kell sajátítani a gyorsolvasás mesterségét. Többféle szakmához kell konyítani. Tisztában kell lenni a történelmi forráskutatás szabályaival, és nem árt ismerni az irodalmat sem. Gyakran heteken át szükséges olvasni olyan iratokat, amelyeknek a végén rájön az ember, hogy fe-lesleges volt. De megvan ennek is az izgalma. Homoklapátolás egy kis nemesércet tartalmazó kődarabért.
MN: A kultúrpolitikát irányító legsúlyosabb egyéniségek - Révai, Aczél - viszonylag jól ismerhetőek. De kiderül valami a dokumentumokból a különböző szinteken dolgozó többiekről, mint mondjuk Szirmai, "vári, Ilku, Köpeczi, Orbán László, Tóth Dezső, Knopp, Kornidesz?
SÉ: Nem akarok senkit megsérteni, de azért foglalkozom többet a Rákosi-időből Révaival és Horváth Mártonnal, a Kádár-korból pedig Aczéllal, mert a többiek inkább végrehajtó figurák. Révai, Horváth és Aczél jó esztétikai érzékkel rendelkezett. Erőszakot tettek saját magukon: tudták, mi a jó irodalom, de vezető funkciójukban nem azt képviselték a politikában, mint amit szívük szerint irodalom- vagy művészetértőként tettek volna. Engem inkább a konfliktusok érdekelnek, és nem a végrehajtó személyiségek rutinmunkája. Kádár és Rákosi nem irodalompolitikus volt, bár utóbbi - Kádárral ellentétben - értett az irodalomhoz, hasonló kettősség náluk is megfigyelhető: a Rákosi-korszak tényleges vezetői értelmesebbek, nyitottabb gondolkodásúak, mint a Kádár-korszak szürkébb bürokratái. Nem vagyok egészen igazságos, mert a hetvenes években új korszak kezdődik: a pártközpontban folyó munkába bevonnak olyan fiatal irodalomértőket is, akikben bőven jelen van a politikai elkötelezettség is.
MN: Végig lehet követni azt a láncolatot, ahogy egy-egy ügyben a pártközpont, a kulturális és a Belügyminisztérium megteszi a maga lépéseit, átszól, jelez, utasít, intézkedik stb?
SÉ: Nagyon nehéz. Éppen mert minden egy kézben van, óriási az apparátus. Ebből az következne, hogy mindenki mindenkiről tud, de mivel túlfigyelnek, rengeteg információ fut be, és mire ezek a politikai vezetők elé kerülnek, egészen kilúgozódnak. A történész nagyon vágyna arra, hogy végig tudjon így követni egy vonalat, de ezt csak rekonstruálni lehet. Illyés Gyulánál próbáltam meg valami ilyesmit, többféle tükörből megvilágítani a problémát: bemutatni, hogy a hatalom miként ítélte meg Illyés szerepét a hatvanas években, hogyan ítélte meg maga az író a hatalmi viszonyokat naplójában - bár ő maga is nagyon megszűrte, mit ír le -, és végül a belügyminisztériumi iratok tükrében láttattam őt. De például arról, hogy egy III/III-as vezető tiszt hogyan tartja a kapcsolatot Aczél Györggyel, csak feltételezések vannak. Ez az, amit a történész szeretne feltárni, de igazán nem tudja megfogni, mert ezeknek a beszélgetéseknek nyilván semmilyen dokumentuma nem maradt fönn.
Viszont a kérdésben említett három intézményi szint mellől kimaradt a köztes szervezetek nagyon fontos szerepe. Az irodalom esetében az írószövetségé. A diktatúra lényegéhez tartozik a mindenre kiterjedő ellenőrizhetőség. A vezetők nem engedhetik meg, hogy különböző nézetű, felfogású emberek nyilvánosan összejöjjenek, tanácskozzanak, csoportokat alakíthassanak. A szétvert civil szféra helyett ellenőrizhető szervezeteket hoztak létre, hogy mindenkit szemmel tarthassanak. Ezért van olyan jelentősége a pártállami időszak kezdeti és középső szakaszában az írószövetségnek: ezért is foglalkozom vele annyit. A hivatalokkal való kapcsolattartásnak, illetve az írók társasági életének egyaránt terepe az írószövetség, valamiféle közösségi fórum. A kultúra irányítói '56 előtt is nagy figyelmet fordítottak az írókra, s utána még inkább, mert valami túlzott félelem alakult ki bennük: úgy gondolták, hogy a forradalom az írók fellazító tevékenységéből indult el, ami óriási tévedés. Az írók csak reagáltak arra, ami megvolt a társadalomban, és nem ők idézték elő a forradalmat. A diktatúra vezetői valamelyest mindig elbutulnak, ha huzamosabb ideig vannak hatalmon. Az íróktól továbbra is tartva szervezték csak évekkel a forradalom után újjá az írószövetséget, és agyonszabályozták. Hasonlóan túlszabályozott volt a szovjet szellemi élet, ahonnan Magyarország és a tábor többi állama '45 után - a kultúrában inkább '47 és '50 között - a mintát vette. Nem engedhették meg, hogy a véleménykülönbségeknek fóruma legyen, hogy akár irodalmi lapokban, akár a kiadókban a hivatalos állásponton kívül bármiféle irányultság, irodalmi, művészeti irányzat megjelenhessen.
Ha összevetjük az írószövetség pártszervezetét a Rákosi- és a Kádár-korszakban, azt látjuk, hogy az utóbbi nemcsak létszámában kisebb, de a szerepe is jelentéktelenebb a korábbi időszakhoz képest. A Rákosi-időben a diktatúra még kiépülő szakaszában van, a Kádár-korszak első másfél évtizedében ér a zenitre. Ezután, a hetvenes évek végétől kezdődik a hanyatlás, a bomlás. A hatvanas évek elejétől a működtetésen, az ügyintézés módján van a hangsúly, és egyre kevésbé az ideológián. A rendszer lényege persze nem változott. Továbbra is a pártközpont maradt a meghatározó. Továbbra is megpróbálták manipulálni, kik kerüljenek be az írószövetség vagy - ami sokkal érdekesebb - a könyvkiadók és irodalmi folyóiratok vezetői közé, kik kapjanak egyetemi katedrát vagy tudományos intézeti vezető funkciót, de az a bornírt pártélet, ami a Rákosi-időket jellemezte, megszűnt. Ekkortól a pártállami irányítás módszerei sokkal kifinomultabbak és áttételesebbek lettek. Nem is igazán érdemes olvasni a korabeli párt- és állami iratokat, olyannyira formálisak, a döntések mechanizmusára nemigen lehet következtetni belőlük. Elkezdtem kutatni az írószövetség hatvanas évekbeli történetét, de annyira unalmas volt, hogy abbahagytam.
