Magyar Narancs: Milyen volt dolgozni az Isten városa brazil rendezőjével, Fernando Meirellesszel, akinek ez az első angol nyelvű fimje?
Ralph Fiennes: Fernando a munka nagy részét a forgatás előtt végzi el, a helyszínen már rugalmas. Az Isten városában amatőr szereplőkkel forgatott. Teljesen új volt neki, hogy annyiszor akartunk ismételni. Hamar meg volt elégedve a jelenettel, de Rachel és én még újra fel akartuk venni, és könyörögtünk neki. "De nekem ez rendben volt" - mondogatta. Valószínűleg igaza volt, a profik néha túlidegeskedik a dolgot.
MN: Mennyit értett meg Fernando a brit osztályrendszerből?
RF: Ha angol vagy, nyilván úgy nőttél fel, hogy tudattalanul sok mindent átvettél a környezetedtől, így saját tár-sadalmadat is a többiekéhez hasonló szemüvegen keresztül látod. Elfogadsz és nem kérdőjelezel meg bizonyos dolgokat. De amint jön egy külső szemlélő, fogalma sincs, hogy a kenyai British High Commissionban, egy olyan szervezetben, ahova csak az elsőrangú iskolák diplomatanövendékeinek krémjét engedik be, ki kinek az alárendeltje, hogyan épül fel az angol társadalmi hierarchia, milyen fontos, hogy ki hol szerzett diplomát, és az mire jogosít föl. Le Carré briliánsan domborítja ki ezeket. ' és én sok mindent elmagyaráztunk Fernandónak. De csak értetlenül fogta a fejét: "Nem értem ezeket az őrült angolokat!" Tetszett ez a játék köztünk.
MN: Milyen körülmények között forgattak Afrikában?
RF: Jártam már korábban arrafelé, Ugandában a UNICEF-fel, de nem kerültem olyan szituá-ciókba, mint most. Csak Nairobiban majdnem egymillió ember él pokoli körülmények közt, áram és vezetékes víz nélkül. De a szegénység nem ad teljes képet: az emberek szellemisége lenyűgöző. A közösség vitalitása. A világnak segítenie kell Afrikát. De ne felejtsük el, hogy az ottani embereknek hihetetlenül erős készségeik vannak a túlélésre, és nem feltétlenül kell kizárólag áldozatként tekinteni rájuk. Kenya északi részén, a világ egyik legszebb táján, ahol forgattunk, az embereknek szinte semmijük sincs, mégis minden nehézség ellenére annyira nyitottak, tele vannak derűvel. Ez meglepett, amiért elég korlátoltnak és butának érzem magam.
MN: Az elszánt diplomata a multinacionális vállalatok hatalmáról szól.
RF: A nagyvállalatoknak jóval átláthatóbban kellene működniük. Az lenne célszerű, ha a mainál sokkal elszámoltathatóbbak lennének. A kormányok és a vállalati szféra kapcsolatára is nagyobb rálátása kellene hogy legyen a közvéleménynek. De nehéz transzparenciát kivívni ott, ahol ezek a félelmetesen nagy korporációk mindent megszereznek és megesznek. Elsősorban az egyéni cselekvésre és az emberi kifejezőerőre jelentenek veszélyt a világban. Azt vártam, a film amerikai premierje után valamelyikük tiltakozni kezd, hogy abszurd, ahogy egy gyógyszeripari óriást ábrázolunk. Hogy végre vitát kezdenek, és megindul egy párbeszéd ezekről a vállalatokról. Nem ez történt. Azt hiszem, idealista vagyok.
MN: Ritkán látni önt politikai filmekben.
RF: Nem is tudom, mi alapján vállalok el munkákat. Csak a megérzés vezet. Hogy magába szív a történet, tudni akarom, mi lesz a főszereplővel. Az biztos, hogy itt nem a film politikai oldala ragadott meg, hanem a főhős, Justin figurája. Tessa iránti szerelme, ahogy ez az érzelem megváltoztatja az egész karakterét. Nagyon vonzott a lehetőség, hogy ábrázoljam ezt a személyiségfejlődést. Egy színész nem tud az ilyennek ellenállni.
MN: Le Carré a felszínes világfi, James Bond ellenpólusait ábrázolja műveiben.
RF: Kedvelem a figuráit, nagyon különböző karakterek, de közös bennük, hogy egyikük sem kimondottan hőstípus. Nem azok, akikről azt feltételeznénk, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést, és helyre teszik a dolgokat. Mindnek megvan a hibája. De az erénye is: alaposan ismerik a rendszert, amiben dolgoznak, hihetetlenül intelligensek és állhatatosak. Nem mondanám, hogy rám is illene ez a jellemzés! Pedig egy jó kém és egy jó színész sokban hasonlít egymásra. Ugyanúgy lesünk el dolgokat az emberektől. Arról nem is beszélve, hogy a kémnek is játszania kell olykor, ha álnéven, álcázva küldetésre megy. Másnak kell kiadniuk magukat, és meggyőzőnek kell lenniük új szerepükben.
MN: Ön ismét visszafojtott üzemmódba kapcsolt: a filmbéli Justin nem nagyon mutatja ki a gondolatait.
RF: 'szintén szólva bizalmatlan vagyok az olyan emberek iránt, akik hamar kimutatják, mi megy végbe bennük. Ilyenkor gyanakodni kezdek, és kételkedem az őszinteségükben. Tetszik, ha valakiben megvan a ki nem mutatás képessége. Ez talán angol szokás. Van abban valami, amit az angolokról mondanak, hogy fegyelmezettek és szemérmesek. Ám nagy hiba volna az angolságot az érzelemmentességgel azonosítani. Az angolok mély érzésű emberek, erről meg vagyok győződve. Úgy érzem, pontosan azért találták ki a viselkedési szabályok, az érintkezési módok bonyolult szövevényét, hogy ezekkel tartsák kordában az erős emócióikat. Valószínűleg ez lehet az oka a virágzó színházi kultúránknak. Az egy roppant érzelmes művészi forma, ami katartikus erejű interakciót igényel. Az angolok ott élik ki az érzelmeiket.
