Magyar Narancs: Hogyan győzték meg a zsűrit arról, hogy a német pályázók közül Essen - és vele a teljes Ruhr-vidék - a legalkalmasabb kulturális fővárosnak? Az embernek az a benyomása, hogy itt minden készen van, hiszen tíz év munkáját fektették már abba, hogy Németország legnagyobb ipari vidékét kulturális régióvá formálják.
Oliver Scheytt: Igen, ez a zsűrinek is fejtörést okozott: ötmillióan vagytok, van öt operaházatok, nyolc zenekarotok, 120 múzeumotok, 250 fesztiválotok, 3500 ipari műemléketek, miért akartok még kulturális főváros is lenni? Mi azt mondtuk, a számok tekintetében valóban Góliát vagyunk, de Dávid, ha a rólunk forgalomban lévő tudást nézzük. A zsűrit nem számokkal győztük meg, hanem leírtuk azt a folyamatot, amelyet folytatni szeretnénk. Az a helyzet, hogy a Ruhr-vidék nem mint egység él az emberek fejében. Én az esseni lakásomtól 12 perc alatt eljutok Bochumba, de sokak számára az egy másik város. Ezért szeretnénk elmesélni azt a történetet, hogy ebből az agglomerációs területből hogyan lesz metropolis; nem egy Párizs vagy London, hanem egy policentrikus metropolis. És éppen ez az európai téma: hogyan lehet 25 államból egy Európa?
MN: És hogyan lesz ötmillió emberből, 53 városból egy régió?
OS: Ennek a történetnek három fejezete van. Az egyik fejezet arról szól, hogyan találja meg magát újból egy régió, amit a szén és az acél formált, és ami ma egy autópályákból, infrastruktúrából álló hatalmas agglomeráció. Essenben sétálva az ember kapkodja a fejét, keresi az orientációs pontokat. A háborúban nagyon sok mindent leromboltak, aztán felhúzták a magasház-kulisszát. Itt minden viszonylag fiatal, ez nem évszázadokon át szövődött történet, mint Pécsett. A második fejezet az identitás. Mi a Ruhr-vidék identitása? Kifejezés sincs arra, hogy kik élnek itt. Esseni vagyok vagy dortmundi, rendben, de hogy ruhr-vidéki, az németül szörnyen hangzik. Most azt mondják: "Ich bin ein Ruhri."
MN: Büszkék arra, hogy a Ruhr-vidék iparvidék volt harminc évvel ezelőtt?
OS: Az emberek büszkék voltak erre a második világháború előtt és utána is. Ma viszont mindössze 36 ezer ember dolgozik a bányászatban, míg a kulturális iparban ötvenezer. Ennek ellenére a Ruhr-vidéket még mindig a bányászattal azonosítják. Nem igazán érett még meg a büszkeség a kulturális intézményekre, legfeljebb egyes városi intézmények esetében. A kulturális főváros pályázat keretében elértük, hogy a duisburgiakban is büszkeséget ébresszünk az esseni Aalto Színház iránt, és az esseniekben, ha eszükbe jut a bochumi művészeti fesztivál, a RuhrTriennale. A másik, amire büszkék lehetünk, és ez a harmadik fejezet, hogy sikerült a sokféle itt élő embert integrálni. Például a lengyeleket, akik először érkeztek a régióba, de az olaszokat is. 560 ezren élnek itt német útlevél nélkül, közülük 260 ezer török. A szociális kérdéseket némileg másképp oldottuk meg ebben a decentralizált rendszerben, hiszen jobban ismerjük a problémáikat. Csak egy példa: a pécsi dzsámi templomként működik. Ez lehetetlen lenne nálunk, pedig néhány év múlva akár már a templomok harmadát nem fogjuk használni, mert annyira visszaesett a keresztények száma. De elképzelhetetlen, hogy bármelyiket is mecsetté alakítsák. Mecseteket építenek. Ez kihívás, amivel szembe szeretnénk nézni.
MN: Magyarországon nehezen indul a régiós együttműködés. Hogy sikerült elérni, hogy 53 polgármester igent mondott?
OS: Ennek különféle okai vannak. Az egyik, hogy ez nem egy szokványos régió, hiszen egyik város a másikba ér, észre sem veszed, ha Essenből Gelsenkirchenbe érsz. A másik, hogy nyolcvan éve létezik a regionális szövetség, a nagyvárosok együttműködése, de a Ruhr-vidék városainak képviselői a parlamentben is bent ülnek. A pályázati irodánk tudatosan ennél a szervezetnél és nem az esseni városházán telepedett meg, hiszen ez egy politikailag legitimált kormányzás, ami mögé mindenki beállhat. A nagyvárosok a Ruhr-vidék szélén eleinte nem nézték ki belőlünk, hogy nyerünk. Úgyis elveszítik, pénzt meg nem kell hozzá adni, mondták. Dortmund például általában konkurensünk, nem fociban, mert a mi piros-fehéreink sehol sincsenek, hanem kultúrában. Mire észbe kaptak, addigra túl késő lett volna Essent kirántani a kulturális fővárosból. Ez egy hosszú politikai folyamat volt, de a sikertől mégis szexi.
MN: Hogyan képviselteti magát a civil társadalom?
OS: Az előkészítés idején kritizáltak, mert az emberek nem látták, hol jelennek meg benne. Nagyon intenzív kampányunk volt. Például az egyik esseni magasházat becsomagoltuk egy Ruhr-vidéki művész festményébe. Aztán mikor lekerült, táskákat varrtak belőle, ezeket később meg lehetett vásárolni. Egy nyolcvanezres focistadionban is megfordult a kulturális főváros téma, a focisták reklámanyagot osztogattak. Nagyon széles körű, hatékony munka folyt, szerencsére a gazdasági szféra és a média is besegített. Nagyon felpörgött a pályázati időszak, hiszen 2004 óta versenyben voltunk a többi német várossal. És ez foglalkoztatta is az embereket.
MN: Tudják már, mi lesz a program?
OS: Zajlik a civil ötletbörze. Öszszesen 260 ötlet futott be eddig. De meghívtunk művészeket, kultúrában aktív szereplőket, hogy együtt gondolkodjunk a művészet szerepéről, identitásról, migrációról. Ezeken a fórumokon merítettünk projektötleteket, amelyekből kiforrtak a kulcsprojektek. Van 53 városunk, mindegyikben külön városháza. Ha most azt mondjuk, az egész régió legyen kulturális főváros, akkor minimum kell egy városháza a kultúrának, ami ezt a kultúrpolitikát megjeleníti. Miért ne építsünk egy repülő városházát, ami 2010-ben egyik városból a másikba vándorol? Izgalmas kérdés, hogy néz ki egy repülő városháza - most éppen az építészeti tervpályázaton dolgozunk -, de fontos, hogy szimbólum is legyen, például tovább is adhatnánk Turkunak, amely 2011-ben lesz kulturális főváros. És nemcsak a régiót trombitáljuk össze, hogy arról beszéljünk, mit is jelent a kultúra, hanem szeretnénk meghívni az európai partnereinket, hogy elgondolkodjunk például azon, más államokban miért szerveződik jobban a kulturális képzés.
MN: Hogyan érvényesülnek egy régiónyi kulturális fővárosban a kisebb városok?
OS: Azt mondtuk, benne lehettek, de egy vagy két témára koncentráljatok. Például Unner egy nyolcvanezres város a Ruhr-vidék keleti szélén, de nemzetközi fényművészeti központja van. Minden, aminek köze van a fényhez, azt ők gondozzák. A városokhoz hozzárendelünk bizonyos témákat, és minden város a maga erősségével szerepel a programban.
MN: Hogy épül fel az irányítás szerkezete? Biztos, hogy lesz art director?
OS: Ez nehéz téma. Úgy fest, én leszek a Ruhr 2010 társaság üzletvezetője. A társaság az előkészítésért és a kivitelezésért is felelős. Tömöríti a járási egyesületet, a Ruhr-vidéki városok szövetségét, Essen városát, de a kulturális fővárosok történetében először a régióban jelen lévő nagyvállalatokat öszszefogó Ruhr-vidéki kezdeményezést is. Terveztük, hogy keresünk egy art directort; Peter Sellars színházrendező esélyes erre. Az eredeti elképzelés, miszerint egyetlen ember szervezze és válogassa a programokat, kicsit megkérdőjeleződött. Egyre világosabbá vált, hogy csapatra van szükség, két-három programigazgatóra, akik kidolgozzák a fő témákat. Lehetetlen az egészet egy kézben tartani.
MN: A hátralevő munka akkor főleg a kommunikációra koncentrál? Mennyit költenek rá?
OS: 2007 első fele csak azzal telik, hogy az ötleteket vizsgáljuk és rendszerezzük. De 2008-ra tisztában kell lennünk azzal, mik lesznek a nagy események, mert legalább másfél-két év kell ahhoz, hogy a turizmus csatornáiba bekerüljenek. Azt már tudjuk, hogy a 19-20. századi művészeti gyűjtemény, a Folkwang Museum 2010-ig új épületet kap, hiszen erre, Németországban teljesen egyedülálló módon, van 55 millió eurónyi adományunk. Már önmagában ez az új épület is nagy érdeklődést fog kelteni. Három kiállítást már megterveztünk, pénz is van rá, tehát vannak dolgok, amik viszonylag stabilan állnak. De a kommunikáció valóban probléma, hiszen mindennap történik valami. A teljes, 78 milliós büdzséből 10-12 milliót mindenképp erre költünk. A védjegyünk "Ruhr 2010" lesz, és nem Ruhr-vidék. Megegyeztünk abban, hogy kihúzzuk belőle a vidéket, nehogy bárkinek is peremvidék vagy katasztrófa sújtotta terület jusson az eszébe egy város helyett.
MN: A kulturális főváros év mottója "változás a kultúrán keresztül, kultúra a változáson keresztül". Mit jelent ez pontosan?
OS: A mottó Karl Ernst Osthaus szellemében született. ' volt a Folkwang Museum alapítója, egy iparmágnás fia. Nagyon sok pénze volt, és 40 márkáért tudott Van Goghot szerezni. Az volt a filozófiája, hogy ott, ahol az ipar kizsákmányolja az embereket és a természetet, a művészetnek és a kultúrának ellensúlyt kell képeznie. Tehát nem azt gondolta, amit még ma is sokan, hogy a kultúra valami reprezentatív dolog, ami a savanyú hétköznapok és a boldog ünnepek váltakozásában fordul elő. Az foglalkoztatta, hogyan változtathatja meg az emberek mindennapjait a művészet és a kultúra. Mi pedig modern formában tesszük fel ugyanezt a kérdést. Hogy a művészet hogyan képes, nemcsak a múzeumokban és a színházakban, hanem a társadalomban is hatni. Azt mondjuk, a kultúrpolitika társadalompolitika.
