„Miért kellene félnem a háborútól? Mert esetleg meghalok? Nem, nem félek a haláltól.” Egy tizenéves kamasz szájából bizarrul hangzanak e mondatok. De hát Julia Loksina mindössze félórás dokumentumfilmjének valamennyi képkockája bizarr, és annál dermesztőbb, minél világosabban kibomlik a történet a nyitókép ártatlan gyerekszemeiből.
Először még csak egy kis esetlen, tétova keringő. Aztán halálfejes katonai egyenruha, torna, lefegyverző gyakorlatok késsel, puskával, pisztollyal. Kis- és nagykamaszok, lányok és fiúk vegyesen táboroznak nyaranta Szahalin szigetén, ahol az ortodox hagyomány szellemében katonai kiképzést kapnak. Erre van szükség e nehéz időkben, amikor lanyhul a hazaszeretet, nő a munkanélküliség, és a gyerekek könnyen azt képzelhetik, más országok jobb életet kínálnak. Hála Putyinnak, van pénz bőven az ilyen táborokra, ahol a gyerekszívekben újra kicsíráztathatják a hazaszeretetet. „Oroszország, csillagom, legszebb a világon, te vagy a végzetem” – éneklik kórusban. Hát nem jobb, mint Paul Anka?
Nicsak, mit keresnek fémdetektorral, katonaruhában az erdőben? Aknát, fegyvert… „És ha találunk egy csontvázat, azt eladjuk, és kapunk érte pénzt?” – kérdezi az egyik kislány. A háborús veterán, a gyerekkommandó vezetője a fejét csóválja: „Aztán mire kéne az a pénz?” „Hát jachtra!” – és szeleburdi nevetésében még ott a gyerek, halálra ítélve.
„Oleg, Oleg, túl lagymatagon halsz meg. Nem élethű. Amikor eltalál egy puskagolyó, nézd, így kell meghalni” – kiáltja a tábor női dobermannja, és a Patyomkin páncélost idéző „realizmussal” veti földre magát. De ez még csak a második világháborús esemény próbája. A polgármester büszkén meséli, az ő fejéből pattant ki a rekonstrukció ötlete. A nép, az istenadta, lelkesen megtapsolja a bemutatót. Julia Loksina nem ítélkezik. Csak elmeséli, baromi erős képekkel, hogyan telnek az orosz fiatalság napjai.
November 15., 20.45, Toldi; november 16., 20.00, Művész
