Magyar Narancs: Hogyan kapott rá a tárogatóra?
Peter Brötzmann: Felléptem néhány alkalommal a Debreceni Jazzfesztiválon, és az ottani zeneiskolában találkoztam Nagy Attila hangszerésszel. Meghívott a műhelyébe, ahol azonnal felkeltette az érdeklődésemet az ott lévő öt-hat tárogató. Volt eladó példánya, és kiválasztottam azt a Schunda-féle hangszert, amin mind a mai napig játszom.
MN: Ön jelen volt a free dzsessz megszületésénél, sőt Peter Brötzmann nélkül a XX. századi európai zenekultúra bizonyára más formát öltött volna. Kérem, meséljen a kezdetekről!
PB: Először klarinéton játszottam dixieland- és swingzenekarokban. A zene számomra csak kellemes, de mellékes időtöltés volt, inkább a képzőművészetnek éltem. Mégis sokat fejlődhettem a zene terén is, mert szerencsém volt találkozni régi, kiváló zenészekkel, akikkel végül is a pályára kerültem. A hard bop kora volt ez, én is tenor- és altszaxofonon kezdtem játszani. Amennyire szerettem Art Blakey és mondjuk Horace Silver zenéjét, annyira formalistának is találtam őket. Több híres művésszel volt alkalmam együtt dolgozni, például Nam June Paik koreai videoművésszel, hallgattam sok korai Stockhausent, az ő kölni elektronikus zenei stúdiója közel volt hozzánk; ott megismerkedhettem John Cage-dzsel, így hozzájutottam némi információhoz a dzsesszen kívüli zenéről is. Hallhattam az összes fontosabb új amerikai zenét, Miles Davist, John Coltrane különféle együtteseit, Cannonball Adderleyt, Eric Dolphyt, a Charlie Mingus Bandet és Ornette Colemant, akivel a brémai rádióban személyesen is találkoztam. Tehát minden irányból értek hatások, de éreztem, hogy a fantasztikus amerikaiak mellett önálló hangot kell találnom, amin elmesélhetem a történeteimet, az életemet. Ez a hatvanas évek közepén történt, amely politikailag nagyon aktív időszak volt itt Európában is. Kicsit fiatalosat és esztelent akartunk kitalálni, amivel megváltoztathatjuk és jobbá tehetjük a világot. Visszatekintve ez illúzió volt.
MN: Sokan úgy tartják, hogy amit Coleman Free Jazz című lemeze jelentett Amerikában, azt jelentette az ön Machine Gun lemezének 1968-as megjelenése Európában. Milyen különbségeket és hasonlóságokat lát az európai és az amerikai dzsessz között?
PB: Amerika sok olyan pasast termelt ki, mint Cecil Taylor vagy Ornette Coleman. Akár akarták, akár nem, az ő zenéjük az amerikai tradíciókban gyökerezett; vérükben volt a blues, az a zenei kultúra, ami természetesen nem volt és nincs is meg itt Európában. Én a háború alatt születtem és utána nőttem fel: németként fel kellett tenni magunknak bizonyos kérdéseket, és meg kellett találnunk a válaszokat a hülye háború minden itthagyott problémájára. Ez összegződött az európai művészetben: akár zenéről, akár képzőművészetről beszélünk, egy bizonyos ponton mindent le kell rombolni azért, hogy valami újat építhessünk fel.
MN: A Mediawave fesztiválon Han Bennink és Misha Mengelberg társaságában ön kapja a "Párhuzamos kultúráért" díjat. Mit gondol a fősodor és a rétegműfajok kapcsolatáról?
MN: Az a fajta zene, amit mi játszunk, mindig is nagyon speciális és szűk közönséget vonzott. Ha egy fesztiválon ezer ember van, akkor bennünket százan hallgatnak, és az már jó arány. Minden jó zenének joga van ahhoz, hogy létezzen, de a mi megközelítésünk teljesen más, mint a hagyományos amerikai szórakoztatóipar zenéje. Mi az európai művészeti formában gondolkodunk, soha nem fogunk nagy üzletté válni, ehelyett a bejárandó utakat keressük. A zenei innováció a mi tájékunkról érkezik, nem a mainstream felől. Ha az emberek úgy döntenek, hogy a dzsessz kereskedelmi tényező, akkor gondolják azt, én viszont úgy látom magamat, mint például Thelonious Monk és Coleman Hawkins hagyatékának folytatója. A dzsesszzenészeknek harcolniuk kell.
MN: Ön szerint mit jelent ma a free dzsessz? A fiatalabb muzsikusnemzedék tagjai közül kik lesznek azok, akik ön szerint továbbviszik ezt a hagyományt?
PB: El kell felejtenünk a "free dzsessz" kifejezést. Csak egy rövid időszakra mondhatjuk, hogy az a free időszaka volt, mivel nagyon hamar megtanultuk, hogy - csakúgy, mint az életben - a művészetben sincsen semmi ingyen (itt a "free" szó jelentésével játszik - V. Z.). Mindig küzdenünk kell a formával, a tartalommal, saját magunkkal, és ez nem szabadság. Ha megkérdezik tőlem, miféle zenét játszom, akkor egyszerűen csak azt mondom, hogy dzsesszt. Ami a fiatalabb zenészeket illeti: jómagam és a barátaim, mint például Bennink és a nálam valamivel öregebb Misha már igazán idősek vagyunk. De a fiatalok, mondjuk Mats Gustafsson, Ken Vandermark és Paal Nielssen-Love is már a 40 környékén járnak. Fogalmam sincs, hol vannak az igazán fiatalok, a 20-25 évesek.
