Snétberger Ferenc február 6-án volt 50 éves, és ez ma már Nyugat-Európában többeknek ünnepelni való esemény, mint nekünk, idehaza. Kevés magyar muzsikusnak van tehetsége az európai dzsesszvilág felső régiójáig eljutni, de a születésnap fő eseményei szerencsére itthon lesznek: először február 23-án a Zeneakadémiára a zenészbarátok érkeznek a világ különféle tájékairól, majd március 7-én a Művészetek Palotájában a klasszikus indíttatások kerülnek fókuszba.
*
Magyar Narancs: Úgy látszik, klasszikussá váltál: az 1999-ben megjelent For My People igen keresett darab.
Snétberger Ferenc: Ezt a darabot már nagyon sokszor játszottam, nemcsak a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, hanem más zenekarokkal is Franciaországban, Olaszországban, Németországban, most pedig a New York-i ENSZ-székházban mutathattam be január 30-án a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral, a holokauszt-világnap alkalmából.
MN: Kevés magyar dzsesszzenész mondhatja el magáról, hogy valamelyik jelentős nemzetközi kiadóhoz köti szerződés. Hogy érzed magadat az Enjánál? Te válogattad össze a társakat például a legutóbbi, Nomad című lemezhez, vagy a kiadó ajánlotta őket?
SF: Teljesen szabad kezet kaptam. Ebben az esetben elmondtam, milyen ötletem van, és ki az a két zenész, akikkel meg szeretném valósítani. Először megismerkedtem Marcus Stockhausenen keresztül a bőgősével, Arild Andersennel - az ő stílusa számomra pontosan megfelelő volt. Később Arild javasolta nekem Paolo Vinacciát, a Norvégiában élő olasz dobost - így Oslóba utaztam egy hétnyi próbára, hogy utána az ECM stúdióban felvehessük az anyagot. A Nomad ugyan az én nevemen fut, de valójában mindhárman egyenlő súllyal veszünk részt benne.
MN: Balance című szólólemezeden nagyon érzéki keret, hogy az Autumn Leavesszel kezdődik az album, és a Fúga művészetéből kiemelt egyik ellenponttanulmány-átirattal fejeződik be. Mit gondolsz a klasszikus és a dzsessz közötti átjárhatóságról?
SF: Biztos vagyok benne, hogy Bach nélkül nem alakult volna ki a mai dzsessz, vagy legalábbis nem ilyen lenne. Aki ma improvizatív zenét játszik, annak Bach zenéje alapvető fontosságú. Inkább csak érzem, hogy ez így van: talán a művek szépsége és elsősorban a logikus, tiszta szerkezet miatt. Ez az a fajta zene, ami csupán fütyülve is szép. Ezért van létjogosultsága csak gitáron is eljátszani, egyszerűen elvarázsol.
MN: Akkor beszéljünk az improvizációról! Tudatosan improvizálsz, például a barokk basso continuo hagyományokra támaszkodva, vagy az adott hely nyújtotta ihlet irányítja a játékodat?
SF: Sokszor építek tudatosan a bachi improvizációra, például az említett Autumn Leavest is így kezdem, aztán megszólal az ismert dallam - a kettő nagyon illik egymáshoz. Ez tudatos improvizáció. De vannak spontán rögtönzéseim, amiről én sem tudom, hogyan fogom elkezdeni és befejezni. Ez mindig izgalmasabb: a közönség úgy érezheti, mintha eltűnnék a gitárommal, ki lennék kapcsolva. A szabad gondolkodás minden dzsesszzenész számára óriási lehetőség.
MN: Amikor igazán lendületbe jössz egy koncerten, az a csillogásról és a technikáról szól, vagy a zenei tartalom olyan, aminek a virtuozitás az eredménye?
SF: Bár imádom a klasszikus gitár hangját - itt a nejlonhúros gitárra gondolok -, nem nevezem magamat klasszikus gitárosnak. Nagyon szeretem a flamencogitár hangját: ezt és a brazil zenében hallható gitárt tartom az igazi gitár-soundnak. Ami a technikát illeti, úgy pengetek, mintha basszusgitáron játszanék. Ettől valószínűleg más a játékom hangzása, de mindig arra törekszem, hogy a hang kerek legyen. Akik nézik, gyakran gondolhatják, hogy nem így kell fogni a gitárt! Ha valaki engem szeretne utánozni, akkor inkább eltanácsolom, mert ilyen tartással nem lehet megtanulni gitározni. Például Horowitz sem lehet példa zongoristáknak ilyen értelemben: a szép felső kéztartás helyett alulról támasztott, hajlított csuklóval játszott. Ha viszont az ember elfordul, valami csodát hall tőle, vagyis a zene lényege nem lehet a technika. Egyébként nagyon szeretek nyugodtan játszani, mert sokkal értelmesebbnek tartom kevés hanggal elérni a célt. De biztos vagyok benne, hogy jó néhányan egy-két virtuóz szám miatt jönnek el a koncertjeimre. Repertoáromban van az E-bossa, ami egy iszonyatosan gyors darab és végig szól benne az "E" húr: egyszerre lehet hallani a basszus, a közép és a dallam szólamát. Tudom, hogy a hatása miatt muszáj eljátszanom, kell a kápráztatás is.
MN: Ki az a másik két mai gitáros, akikkel szívesen játszanál együtt trióban, mint tette annak idején Paco DeLucia, John McLaughlin és Al DiMeola?
SF: Ha az ember gitárról beszél, mindig előkerül ez a három név. Viszont hallottam olyan gitárosokat, akik itthon szinte ismeretlenek. Van egy Gerardo Nunez nevű spanyol gitáros, vagy Tom Atito - talán velük. Nunezzel szerepeltem is egy fesztiválon, ahol meghallgattuk egymás programját; nagyon jó érzés, ha ezek a hatalmas sztárok figyelnek. Egyébként hasonló szituáció volt, amikor Charlie Byrd megbetegedett: engem kértek fel, hogy a Great Guitarsban a két legenda, Mundell Lowe és Herb Ellis mellett helyettesítsem őt.
MN: Mi a helyzet a hátrányos helyzetű gyermekek gitártanítására létrehozott alapítvánnyal?
SF: Három évig vettem benne részt, csak sajnos az időm nem engedte, hogy tovább folytathassam, de az iskola nélkülem működik tovább. Olyan gyerekeket kerestünk Berlinben, akik nehéz körülmények között nőttek fel, problémásak, de tehetségüknél fogva jobb sorsra érdemesek. Mind roma gyerekek voltak, akikkel normális zeneiskolában a tanárok nem tudnak bánni az egészen más mentalitás miatt. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a gyerekek rosszak. Egyébként magyarországi példa alapján jutott eszembe, és nagyon élveztem, amikor az egész család bejött az órára.
MN: Kíváncsi volnék, miképpen merítesz a magyar-roma folklórkincsből, és hogy látod a mai roma zenét.
SF: Nem merítek, mert így születtem, ez bennem van. Zenész roma-szintó családból származom. Édesapámtól tanultam meg gitározni, belém szívódott, hogyan kell a gitárhoz hozzászólni: ha rossz kedvem van, nem szól rendesen. Ma azt látom, hogy a roma zene furcsa irányba terelődik, bevitték a popba, mindenfélével párosítják. Sajnálom, hogy az igazi roma zenét, amit otthon énekelnek - például a hallgatókat és a balladákat - egyre nehezebben lehet megkapni. Persze nagyon jó is lehet, hogy a romák mindenfélével próbálkoznak, mert például ilyen összhatások alapján gyakran ötvözik a flamencót a kubai zenével, vagy dzsesszesítik. Azt tudom, hogy itthon a dzsessz nagyobb hányadát roma zenészek képviselik, és erre büszke vagyok.
MN: Magyar vagy nemzetközi muzsikusnak tartod magad?
SF: Nem álltam úgy rá a magyar zenére, mert a gitárhoz inkább a dél-amerikai, a spanyol és a klaszszikus tartozik, és ezek a hatások a zenémben meg is találhatók. Játszottam Dhaffer Yousseffel, és azt vettem észre, hogy a dallamvilágunk és a ritmika közel áll egymáshoz. Talán ezért nemzetközibb a zeném, mint magyar.
MN: Miért a gitárt választottad?
SF: Nálunk gitár volt otthon, de csak egy. A két bátyám már elég jól tudott gitározni, és nekem várni kellett, mikor játszhatok utánuk már én is. Szegény családból származom, ezért csak tizenhárom évesen kezdtem el zeneiskolában tanulni. Dzsesszgitáron tanultam klasszikus gitárt, a kezem nagyon fájt az acélos fémhúrtól, de mégsem tudtunk venni nejlonhúrosat. Hál' istennek, már évek óta olyan helyzetben vagyok, hogy nekem készítik az egyedi hangszereket.
MN: Ki a nagy ideálod?
SF: Egberto Gismonti. A Debreceni Jazzfesztiválon hallottam először, és egészen máshogy játszott, mint akikkel addig találkoztam. A brazil zenét már elég jól ismertem, és amikor meghallottam azt a fajta világot, megkapott a sajátos frazírozás és a poétikusság. A zenéje alapjában bennem volt már, és a lemezei alapján óriási komponistának is tartom.
MN: Milyen különbséget érzel, amikor Budapesten vagy külföldön játszol?
SF: Itthon játszani fantasztikus! Akárhányszor adok szólókoncertet, mindig érzem - például a Zeneakadémián - a közönség nagy szeretetét, és ettől egyszerűen jobban játszom. A németeknél el kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy megértsék, miről van szó. Az olaszoknál megint más a helyzet: ők az első szám után felugranak hurrázni.
MN: A lemezeidet a berlini Radio Multikulti támogatja. Számodra hogyan mutatkozik meg a multikulturalitás Berlinben?
SF: Amikor először odamentem egy fesztiválra, állt még a fal. Megdöbbentett, hogy azon a kis fesztiválon a sok nemzet és kultúra milyen jól megfér egymás mellett, és mindenki békességben él, szeretik egymást, szól a zene. Egyszerűen nem akartam eljönni, tetszett, hogy Berlinben mindenkinek van helye. Most, a holokauszt-emléknaphoz kapcsolódva a roma áldozatokra emlékezve több kiállítás volt Romani Rose (a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke) szervezésében. Nagyon örülök ennek, mert az új generációból is sokan eljöttek, és megdöbbenve nézték végig, hogy egyáltalán mi történt. Ha a rasszizmusról beszélünk, azt kell mondanom, hogy a németek már hozzászoktak a bevándorlókhoz, képesek nyugalomban egymás mellett élni. Persze előfordulnak diszkriminációs helyzetek, de itthon sokkal többször találkozom ilyesmivel: Budapesten minden alkalommal megállítanak szirénázó rendőrautóval, leigazoltatnak, mert nem úgy nézek ki, mint más - remélem, ez idővel megváltozik.
MN: Mi alapján döntöd el, hogy a benned megszülető dallamot inkább szólóban vagy társakkal együtt bontod ki?
SF: Nagyon nehéz akusztikus gitáron szólóban egy egész estet kitölteni. Viszont van egy óriási előnye: teljesen a magam ura vagyok. A duó és trió formációk már nagyobb kötöttséget igényelnek. A duó számomra olyan, mint egy beszélgetés, nagyon szeretem: megmutatkozik a zenésztárs énje és az én személyiségem is. A triónál-kvartettnél pedig már le kell írni, meg kell komponálni egy számot, legyen eleje és vége, összetettebb figyelmet és gondolkodást igényel. A szabadság miatt talán a szólót szeretem a legjobban, ugyanakkor kivételes érzés, ahogy a zenésztársaimban megbízhatok nagyobb formációk esetén.
MN: A XXI. században milyen haladási irányt jósolsz a dzsessznek?
SF: A dzsessz mindig meg fog maradni. A mainstream manapság nem igazán érdekes, inkább mindenki kever mindent, világzenés hangulatban. Véleményem szerint talán a bebop jön vissza valamilyen új formában, mert elég sok idő telt el hülyeségekkel. Mi, a triómmal, csak azért mondjuk, hogy dzsesszt játszunk, mert sokat improvizálunk, de az igazi dzsesszt számomra Coltrane jelenti.
MN: Ötven év, számvetés. Egy rövid összefoglalót kérek a pályafutásodról.
SF: Nagyon hamar elment. Viszszatekintve szerencsés embernek gondolom magamat a rossz időszakaim ellenére, mert az elmúlt tizenöt évben minden sikerült. Nem panaszkodhatok, mert azt csinálom, amit imádok, ráadásul meg tudok élni belőle, remélem, életem végéig. A feleségemmel éppen beszéltük, hogy nekem nem lesz nyugdíjam, addig kell gitároznom, amíg a hangszer ki nem esik a kezemből. Természetesen sok mindenkire gondolok vissza, először is Jávori Vilire, vele kezdtem. A pályámban kiemelkedő fontosságú volt a Trio Stendhal, nagyon szívesen emlékszem a szólókra, a duókra Dés Lacival, és ami egy éve történt Veszprémben: Bobby McFerrinnel játszottunk közösen, próba nélkül. Még fogok is vele együtt szerepelni.
MN: Mi volt a Trio Stendhal titka?
SF: Arra törekedtünk, hogy a technika és a kompozíció egységet alkosson az egyszerű dallam mellett. Az erőssége az akusztikus gitár, szopránszaxofon, ütős felállás volt: annak idején ez Magyarországon különleges formációnak számított.
