Film

A magyar AMC-n ma este startol a Breaking Bad utódsorozata, a Better Call Saul. Mit lehet hozzátenni az utóbbi évek egyik legsikeresebb tévés dobásához? Érdemes-e egyáltalán bármit? Kritikánkból kiderül.

Gonoszkodott James Bonddal, bohóckodott Wes Andersonnál, beleszeretett Kosztolányiba, legutóbb pedig Simenonnal és egy pár széttárt női lábbal kezdett. De mindenekelőtt rágyújtott egy cigire. A világhírű színész-rendezővel egy cigarettányi időt beszélgettünk.

Mára virradóra épp az Oscarokat osztották ki. Minden szupi szuper? Korántsem. A fehérek elutasítják a legót és Martin Luther Kinget. Tiszta őrület!

Lizáról, az új kutyáról, bikákról és hangyalépésről is beszélgettünk a Liza, a rókatündér című film főszereplőjével, a Magyar Színház Jászai-díjas színésznőjével.

Három Golden Globe-jelöléséből két díjat szerzett a Terápia kiagyalójának új amerikai sorozata, a házasságtörést új megvilágításba helyező The Affair. Az izraeli show-runnert Tel-Avivban értük utol telefonon.

„Én nem szeretkezem, én baszok. Durván” – mondja a hős, és mi eltűnődünk itt egy kicsinyt, hogy ez vajon tényleg okés-e. Nem filmkritika, de A szürke ötven árnyalatáról is szól.

Amikor Sztupa és Troché kiültek a Batthyány térre, annak tényleg volt némi öregszaga. A rakpartot leválasztó kőkorláton lógázták ugyan a lábukat, mint a fiatalok, de Sztupa például mindig hozott magával egy ülőpárnát, olyan kis laposat, hogy föl ne fázzon, vagy kényelmesebben üljön, s Troché is valami rettenetes viharkabátban érkezett, még nyáron is. Tényleg, mint két öregapám, mondogatta Ómafa.

Van az a szigorúan üzleti céllal létrejött, komoly életműveken élősködő stupid tárlatfajta, amikor 3D-ben bocsátják közszemlére ismert festők képeinek reprodukcióit. Errefelé legutóbb Van Gogh műveit fokozta le ízléstelen diaporámává egy gátlástalan befektető.

Mára módfelett cool dologgá váltak az Asperger-szindróma és az autisztikus spektrumzavar egyéb formái. Lisbeth Salander (A tetovált lány), Sheldon Cooper (Big Bang Theory), Saga Norén (A híd), Sherlock mind zse­niális szakemberként és izoláltságukban is karakán rebellisként ábrázolt figurák, éppen csak az állapotukkal járó hátulütők nem kerülnek mindig előtérbe.

Múzeumi tárlatvezetést ígér a mozivásznon Marco Pianigiani dokumen­tum­filmje. Az extra minőség mellett a naiv néző azt hiheti, hogy a több mint kétezer éves múltra visszatekintő, őrületesen sok kincset magába foglaló gyűjtemény megismerését jelenti mindez. De korántsem erről van szó.

Egy kicsit minden társadalom szeretné a kiskorúakat valami „értelmes”, „kézzelfogható produktumokat létrehozó”, a köznyelvben például „mérnökinek” nevezett szakmák felé terelni.