Fehér férfiak díjat osztanak

  • - kg -
  • 2015. február 23.

Film

Mára virradóra épp az Oscarokat osztották ki. Minden szupi szuper? Korántsem. A fehérek elutasítják a legót és Martin Luther Kinget. Tiszta őrület!
false

Hollywood szereti a nagy visszatérőket, de azért csak mértékkel: anno Mickey Rourke is csak a jelölésig jutott, pedig bazi nagy visszatérőnek számított A pankrátorban nyújtott felpüffedt alakításáért, és lám, hiába rohangált  Michael Keaton egy szál alsóban a Time Square-en  a Birdmanben, a legjobb férfi főszereplő Oscarját Eddie Radmayne brit fiatalember nyerte. Pedig Eddie akkorát ripacskodott androgün űrlényként  a Jupiter felemelkedése című, falat rengető űrripacsériában, hogy azért járt volna egy Arany Málna, de azt idén – szinte mindet – az egyáltalán nem androgün és férfialsók helyett piciny női bugyikban rohangáló Cameron Diaz nyerte.

false

Eddie a régi, jól bevált utat választotta: beteg zsenit alakított (a Lou Gehrig-kórban szenvedő tudóst, Stephen Hawkingot) A mindenség elmélete című, Hollywood őskonzervatív szárnyának is tetszetős moziban. Köztudott, hogy az Oscar-szavazók főleg idős fehér férfiakból állnak; nos, az idős fehér férfiaknak idén Radmayne beteg tudósos alakítása és Julianne Moore beteg tudósnős alakítása jött be a legjobban. Moore egy alzheimeres nyelvészprofesszort alakít a Still Alice című, könnyfakasztó drámában, s akárcsak Redmayne, a vörös színésznő is hatalmasat ripacskodott egy szőnyeg (szintén vörös) alá söpört másik filmben (a Térkép a csillagokhoz című Hollywood-szatírában), ám eddigi négy jelölése után mindenképpen nyernie kellett, és nyert is.

A házigazda: Neil Patrick Harris

Az idei házigazda: Neil Patrick Harris

 

Bár Keaton nem nyert a Birdmanért, a filmben használt alsónadrágját már nyilván kifüggesztették valamelyik előkelő hollywoodi étteremben – az ilyen relikviáknak ott a helyük. Kritikusunk ugyan fanyalgott egy kicsit birdmanileg (igaz, inkább elismerően fanyalgott), s bár maga is fehér, idősecske és férfi, az Oscar-osztók nem hallgattak rá és túláradó szeretetükről biztosították az eddig főleg drámáiról ismert mexikóit, Alejandro González Iñárritu filmrendezőt. Tarr Béla lelkes híve, akit – hol máshol, mint a napfényes Kolumbiában – a Narancsnak is sikerült utolérnie (Tarr-ral a teljes interjúnk itt olvasható), a legjobb eredeti forgatókönyvért, a legjobb rendezésért és a legjobb filmért is átvehetett egy-egy szobrot, de mire e sorokat írjuk, alighanem már vissza is tért a kanadai vadonba, ahol Leonardo DiCaprio és egy westernbe oltott bosszúfilm, a The Revenant forgatása várja. Iñárritunak jövőre is ott a helye a jelöltek között, mert aki olyan bátor, hogy 2015-ben csakis természetes fényeket használ (operatőr: az ugyancsak birdmanes, ugyancsak mexikói és ugyancsak Oscar-díjas Emmanuel Lubezki), annak kijár a retúrjegy a hollywoodi Dolby Színházba.

Iñárritu  a jövő évi díjátadón

Iñárritu (természetes fényben) a jövő évi díjátadón

 

Mindeközben a szívóágon: kisebb koncok jutottak csak a nagy befutónak tartott, örök kísérletező Richard Linklaternek. Több kategóriában is neki állt az Oscar, a 10 éven át forgatott Sráckor minden filmesztétát lelkes kamasszá változtatott, de hiba csúszhatott az Oscar-kampánynak nevezett udvarlási folyamatba, mert egyetlen díjra, a papírforma szerint Patricia Arquette-nek kiosztott melléknői szoborra tellett csupán a szűkkeblű Akadémiától. Ugyanígy járt a jaj, de nagyon feldicsért Kódjátszma (díj az adaptált forgatókönyvért), a Grand Budapest Hotel (győzelmek a futottak még kategóriákban) és a legjobb animációs kategóriából eléggé el nem ítélhető módon kihagyott Lego-kaland is.

false

Utóbbi mellőzése talán a legnagyobb szívfájdalmunk, mert ha van igazság a Földön (nincsen), akkor az e pillanatban is óvodák tucatjaiban kántált betétdalnak, a Minden szupi szupernek nyernie kellett volna. Helyette John Legend és Common dalát díjazták – nyilván a fehér ember lelkiismeret-furdalását enyhítendő, hogy a Martin Luther Kingről szóló Selmának is adjunk már valamit! Hát, adtak.

J.K. Simmons

J. K. Simmons

 

Jó hír viszont, hogy semmilyen politikailag korrekt megfontolás nem állhatott J. K. Simmons örökös másodhegedűs (nem, nem zenész) és szimpatikus epizodista díjazásának útjába. Simmons a simicskai–sztanyiszlavszkiji úton, egy óriási nagy geci, egy pokolból szalasztott zenetanár felettébb szórakoztató megszemélyesítésével jutott el az Oscarig. Ugyanezt az utat a lengyelek az Ida című drámával tették meg, kiütve a putyini állapotokat ostorozó oroszokat. Lehet, hogy Pawel Pawlikowski filmje egy kicsit túl tüchtig (interjúnk a Londonban szocializálódott rendezővel itt olvasható), de a múlt feldolgozásában – szemben velünk – igen messzire jut. Az Oscar egyedüli magyar vonatkozása idén az volt, hogy az egész kócerájt magyarok alapították, de legjobb alapítóatya-kategóriában nem osztottak díjat. Ám nem csak atyának, legónak és feketének sem volt kifizetődő lenni idén.

Gary Cooper átveszi Adolph Zukort

Gary Cooper átveszi Adolph Zukort

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.