Bár a néhány napos tétovázás alatt a sereg kimenekítését sikeresen megszervező s e menekítésben a polgári hajókat, jachtokat és halászbárkákat is ügyesen felhasználó brit vezetés és a mentőakcióban részt vevő katonák, ill. civilek érdemei elévülhetetlenek, a háború eladdig legfontosabb harci eseményét kizárólag a Führer katonailag értelmezhetetlen döntése határozta meg. Minderről a dunkerque-i eseményeket alapul vevő játékfilmek (pl. Leslie Norman 1958-as, azonos című munkája) nem szoktak tudomást venni: a százezreket mészárszékre vivő, tehetségtelen katonai vezetés bemutatása kevéssé volna alkalmas szép, hazafias szólamok patetikus elővezetésére. Bezzeg az ún. egyszerű ember! A tengerész, a pilóta, a csak túlélni akaró, mégis hőssé váló gyalogos, aki úgymond teszi a dolgát, az igen. Ha ő mondja bele végül a néző képébe a tanulságot, hogy „azért sem hagyjuk magunkat”, meg hogy „majd mi megmutatjuk”, meg „visszajövünk még, és akkor mindenkit felszabadítunk”, az nem valami hiteltelen lózungnak, hanem már-már üzenetnek tűnik, s csak a kukacoskodó kritikus látja bele esetleg mai küldetéstudatos világmegmentők önigazolását.
Mert ne legyenek illúzióink, az igényes kiállítású, pazarul fényképezett, technikásan szerkesztett, a kronológiát ügyesen felbontó, a történetszálakat gondosan összecsomózó, tökéletes ritmusúra vágott film szellemi muníciója ennyi csak. Hogy majd mi. Eköré van odapakolva hadihajó és vadászrepülő, a statiszták százainak (ezreinek?) alkalmazásával beállított, sok gigantikus tájkép és a szuperközeliben fuldokló vagy égő emberek rémült tekintete, a lassan kibontakozó akció, amelyben védtelen hajócskák indulnak útra a viharos tengeren katonákat menteni, s az egyenként alaposan kidolgozott történetszálak, amelyek emberi arcot, mélységet volnának hivatottak adni a hazaszeretet diadalává kozmetikázott hadikatasztrófának. A rég áhított Oscart ezzel a szuperprodukcióval nyíltan megcélzó Christopher Nolan lenyűgöző tablót fest tehát, ám a csodás látványvilág sem feledtetheti, hogy klisékből épül a grandiózus kompozíció, kiszámítható klisékből. Amikor a tejfölösszájú suhanc felkéredzkedik a csatatérre tartó bárkára, már tudjuk, hogy hősi halott lesz belőle; amikor egy elhagyott hajó fenekében egy tucat katona várja a dagályt, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan ölre mennek a túlélésért; amikor a felszálló vadászpilótát figyelmeztetik, hogy vigyázzon az üzemanyagra, már tudjuk, hogy a hős inkább elfüstöli mind, de akkor sem hagyja tovább dúlni az ellent… És így tovább.
És akkor ott van még a Kenneth Branagh játszotta (fiktív) parancsnok, aki nem akar hinni a szemének, látván a csupa civil hajó alkotta felmentő sereget, s mikor beosztottja kérdi, mit lát a távcsőben, azt feleli párás szemmel: a hazát. És már nem először mondja.
Forgalmazza az InterCom
