Sietni kell, hiszen az Ernst Múzeumban már csak a hét végéig látható a műveiből rendezett "életmű-kiállítás". Aki lemarad, keresse a könyvesboltokban, vagy várjon a nyárra, június elején az Eckerman kávézóban színházi képei lesznek láthatók.
Magyar Narancs: Nem korai-e az életmű-kiállítás 44 évesen, bármekkora csillaga legyél is a magyar női fotóművészetnek?
Szilágyi Lenke: Magam is meglepődtem, amikor az ötlet fölmerült, olyan két éve. De van elég anyagom, amit megmutathatok: 240 kép, és még negyven jött hozzá a másik két teremben május 18-án. Összegzésre nagyon jó alkalom, viszont egyáltalán nem tekintem fordulópontnak. Inkább eddigi munkásságom summázása, tömör kijelentése annak, amit a világról mondani akarok és tudok. A női jelzőre még reagálnék. Ez a tárlat egy női művészeket bemutató sorozat első része. Most kétségtelenül trend, hogy teret kell nyitni a nőknek. Persze, nem árt, évszázadokig ki voltunk rekesztve a kultúra fő vonalából. Csak az érdekes az ebben, hogy amikor férfi művészek tárlata van, nem mondjuk, hogy az "férfi", mert beleértjük, hogy az a normális, a norma.
MN: De azon kívül, hogy nő vagy, női-e a művészeted?
SzL: Szerintem nem. Sokszor mondják rólam, hogy az, mivel a témaválasztás a belső, egyéni, személyes momentumokra koncentrál. Szóval haditudósító, az tényleg nem vagyok, és abból kevés is a nő, mármint fotósból. De ezek is csak sztereotípiák. Persze vannak híres nők, akik gyerek-család képeikről ismertek, mint pédául Sally Man, de vannak pasik is, akik a kegyetlenségig személyes és belső témákat dolgoznak föl. Nálam is, nem annyira a család, de a barátok, ismerősök portréi tényleg jelentős szerepet visznek. Már ahogy belép az ember, az első falon, a '83-as anyagban is ott vannak a portrékban. De ott már minden megvan, ami később is jellemző. A portré, a csoportkép, a tárgy- és természetábrázolás - ez egyébként a fotózás három archetípusa, úgyhogy nem csak az én sajátosságom, természetesen. De formailag is ott van már a lecsupaszítás, a redukált tónus, a kontrasztos, sziluettes vagy szórt fény. És az elveszett, szerencsétlen alakok mint téma.
MN: Az kétségtelen, hogy a kiállítás is nagyon egységes, szinte célirányosan válogatott anyag. De az egész munkásságodra is igaz, hogy nagyon nagy a belső kohéziója. Erős, sajátos stílusjegyek, fekete-fehér, gyakran brutális, elvarázsolt. De se törések, se korszakok nincsenek benne.
SzL: '83-tól kezdve ezek a fények, ezek az emberek, ez a látásmód érdekelt, de nem szándékosan, előre megfontoltan. Mintha a képek csinálták volna magukat.
MN: Azért ennek a töretlen egységnek hátulütője is van. Amíg a te képi világod szinte változatlan, addig a valóság körülötted megváltozott. Mondjuk a rendszerváltásra gondolok. Ez pedig nem látszik a munkáidban. Mintha semmi sem történt volna. Ettől egy kicsit hiányérzete is kerekedik az embernek.
SZL: Ez egyrészt nem szándékolt, másrészt én nem is vagyok az a fajta művész, aki konkrét eseményekre, hírekre közvetlenül reagál. Harmadrészt meg a világ szerintem csak még olyanabb lett, mint amilyennek én először megláttam a képeimen keresztül. Több a szegény, anyátlan, szerencsétlen, esendő.
MN: Azért mégiscsak van egy furcsa feszültség aközött, hogy mit jelentettek ezek a képek a rendszerváltás előtt, és mit jelentenek ma. Az elesettek, kirekesztettek, furcsák, homoszexuálisok. Erről nem illett vagy nem is volt szabad beszélni. Ennélfogva radikális, jóformán felforgató kijelentésnek tűntek a képeid, a világ, amit közvetítettél. Mára már tudjuk, hogy ez van. Sem újdonság, sem pedig szembenállás nincs benne. Inkább olyan mellékvágány. Ne adj' isten, menekülés.
SZL: Én a valóságnak egy olyan szeletét, csücskét látom és láttatom meg, ami fölött mások általában elsiklanak. Nemcsak a szegények, mások érdekelnek szocioértelemben, hanem azok a pillanatok, ahol az idő megpihen és kitágul, más dimenziót ölt, megül. Ez nem csak egy korra jellemző.
MN: Nem lehet, hogy ez a nézőpont mára már szindrómává vált? Talán épp ez a kontrasztos depressziós duzzogás - ami nemcsak rád jellemző, hanem a rendszerváltás előtti alternatív értelmiség egy jó részére, csak a Balaton együttest említeném példaként - siklik el a valóság fölött. Azaz nem tud új válaszokkal előállni egy új helyzetre, mert csak magára figyel? Nem követel, hanem duzzog, a sebeit vakargatja el meg el megállás nélkül, másokat okol, panaszkodik - ennek a magyar csúcsalakja szememben Krasznahorkai, aki több köteted előszavát írta.
SZL: Hát, ha úgy értelmezték a képeimet azelőtt, mármint fölforgató nyilatkozatként, az nem azért volt, mert én annak szántam őket. Én nem a látványos pillanatokat keresem, direkt, egyenes politikai mondanivalóval. Az én képeimen "semmi" nem történik, csak az idő múlása maga. És most, hogy így belegondolok, a rendszerváltás igenis hatással volt rám. Csak tudatosította bennem, hogy a valóság, amit én látok, az tényleg ilyen, sőt, egyre inkább. Úgy érzem, hogy a pályám kezdetén jobban becsúszott egy-egy szépelgő, idealizáló beállítás, mára már biztos vagyok abban, hogy a világ abszurd és szürreális, és ezt a véleményt szerintem közvetítem is. Engem mindig is az elvontabb, közvetettebb ábrázolás érdekelt. A kiállítás második, "ráadás" részében például van egy sorozat, ami csak állatképekből áll. Az állatok ösztönlények, és amikor rájuk nézünk, magunkat, vagyis azokat az ösztöneinket keressük bennük, amiket a civilizáció hatására mi, emberek, nem csak a haverjaim, rejtve tartunk. És ez a közvetett ábrázolásnak is jó példája.
MN: De te nemcsak az állatokban látod meg az embert, hanem a tárgyak mögött is. A kiállítással egy időben megjelenő Fényképmoly című könyved fedéllapján például egy épület látható olyan nézetből, hogy az üres belső tér, feltehetőleg udvar, egy pillangó formáját adja ki. Nekem egyből az jutott eszembe, hogy ki az az agy, aki téglából, lakásokból, konkrétan egy háztömbből pillangót akar és tud építeni.
SZL: Ja, megáll az ész. Voltam Leningrádban is egy lakótelepen, ahol a házak felülnézetből sarló-kalapácsot formáztak, de azt nem sikerült lencsevégre fogni. De az a közvetett ábrázolásnak is direktebb változata lett volna. Szóval 1-0 a pillangónak, de azért mégse száll el, falból van.
Forrai Éva
