A hét végén a Millenárison megrendezett 2. Vagabond - Magyar Kalandsport és Természetfilm Fesztivál a hazai extrémsportolók, világjáró dokumentum- és természetfilmesek munkáit mutatta be. Molnár Attila Dávid két díjat is elhozott. Expedíciós film kategóriában A Monarchia hajóroncsai című háromrészes dokumentumfilmje nyert, az Elveszett doboz című nyolcperces munkája pedig a fesztivál fődíjasa lett. A roncsokról kérdeztük.
Magyar Narancs: A Zenta cirkáló, a Streiter torpedóromboló és a Szent István csatahajó: miért épp ezekre esett a választásod?
Molnár Attila Dávid: A roncsok kiválasztásában segített Czakó László "roncsvadász" és Dombovári Tibor producer, természet-fotós (lásd: Az apróságokhoz vonzódom, Magyar Narancs, 2003. november 13.). Eddig csak az Észak-Adrián elsüllyedt Szent Istvánt tárták fel. Az 1994-1995-ös horvát-magyar expedíciónak nagy összeveszés lett a vége: a magyar fél nem készítette el a beígért koprodukciós filmet, a horvátok meg "ráültek" a felhozott ereklyékre. A nemzetközi jog alapján a tárgyak a horvátokat illetik, ugyanakkor szinte kivétel nélkül Czakó tudta felhozni őket. ' vállalta az életveszélyes behatolást a felfordult hajóroncsba: 65 méter mélységben levette magáról a palackot, úgy ment be az admirálisi szalonba az ablakon át. Ehhez képest a horvátok még lefilmezni is csak tetemes díj ellenében engedték az ereklyéket. A kényes nemzetközi helyzet ellenére a hajó adott volt mint téma, mint egy "tipikus magyar katasztrófatörténet". A magyar hajóépítészet csúcsaként számon tartott Szent István, amelynek megépítésébe belefolyt az éves nemzeti jövedelem fele, 1918-ban, mindjárt az első bevetésen elsüllyedt.
A Streitert 1998-ban Czakó László elsőként találta meg a mai Rijeka partjainál, a merülésre azonban nem volt pénz, mert ez a roncs is nagyon mélyen fekszik. A Streiter egy kis "melóhajó" volt, végigharcolta az első világháborút, csak a legvégén süllyedt el. Sok ilyen torpedóromboló szolgált a Monarchia haditengerészetében, ebből a hajóosztályból mégis csak ez az egy maradt.
A Zenta 1889-től szolgálta a Monarchiát, missziós cirkálóként kereskedelmi hajókat kísért, ott volt a kínai bokszerlázadásnál is. A "békebeli Monarchia" végét jelezte, amikor 1914-ben, a világháború első napjaiban szitává lőtték. Történetét Csonkaréti Károly ifjúsági regénye is megörökíti. A Montenegróban található roncsról Czakó hallomásból tudta, hogy kragujeváci búvárok megtalálták.
MN: Hogyan lehet megtalálni egy térképen nem szereplő roncsot?
MAD: A korabeli dokumentumokból, a hadicselekmények leírásaiból tudható, hogy körülbelül hol süllyedt el a hajó. A helyszínen kikérdeztük a helyi halászokat, ők általában tudják, hol van roncs, ott ugyanis sok a hal, és megakad a fenéken húzott háló. A megtalálást ultrahangos lokátor is segítette. Ha megvan a roncs, valakinek le kell mennie, hogy biztosítókötéllel összekösse a felszínen himbálózó hajót a ronccsal. Ezt Czakó vállalta magára, ő az a búvár, aki "megtalálja a dolgokat" - ő mentette ki néhány éve a Rákóczi-barlangba beszorult búvárt is.
MN: Milyen tudományos értéke van az expedíciónak?
MAD: Eddig nem lehetett pontosan tudni, valójában mi történt a Streiterrel és a Zentával, például hol kapott találatot, hogyan süllyedt el. Mi alaposan "felkészültünk" a hajók szerkezetéből, felvételeink alapján pedig dr. Balogh Tamás szakértő - aki A Szent István csatahajó című könyve után jelenleg a Zenta és a cirkálók történetén dolgozik - rekonstruálta az eseményeket.
MN: A Szent István ereklyéit részben már feltárták. A Zentáról és a Streiterről hoztatok fel valamit?
MAD: Az expedíció nem relikviagyűjtésről szólt. A hajók jelenlegi állapotát az odalent készült fénykép- és videofelvételek alap-ján rekonstruáltuk. Szigorúan tilos bármit felhozni, minden annak az országnak a tulajdona, amelynek a felségvizein a roncs található. Sajnos vannak kincsvadászok, akik sorra járják és fosztják ki a roncsokat. Egy monarchiabeli szikratávíró például több ezer eurót ér a feketepiacon. Ezek a hajók is tele vannak műkincsekkel, a védelmük érdekében nem is adjuk ki a pontos koordinátákat. Nem sokat segít, hogy az adott ország általában védetté nyilvánítja a roncsait, bár a Streitert ehhez kicsinek találták. Ami a Zentát illeti: Montenegróban nem törődnek a kulturális és természeti értékekkel. Még ma is dinamittal halásznak, ami borzasztó káros a környezetre, és az elpusztított halaknak csak tíz százaléka hasznosítható. A robbantások a mi munkánkat is megnehezítették, előfordult, hogy úgy felkavarodott a tengerfenék, hogy nem tudtunk filmezni.
MN: A könnyűbúvárok 40 méterig merülhetnek, ezek a hajók azonban sokkal mélyebben találhatók. Ez milyen nehézségeket jelentett?
MAD: A 65-75 méter mélyen fekvő roncsok megmerülése technikai búvár képesítést és speciális felszerelést igényel. Nem használható sűrített levegő, kevert gáz szükséges, amely csak az utóbbi években vált elérhetővé. Az ún. trimix előállításakor héliumot keverünk a levegőhöz, hogy leszorítsuk nitrogéntartalmát, ami a keszonbetegséget okozza. Még így is csak napi egyszer lehet merülni, és legfeljebb huszonöt percet lehet lent tölteni, a feljövetel pedig a nyomáskiegyenlítés miatt egy óráig tart. A merülés mindezek ellenére is nagyon kockázatos, egy rossz mozdulat katasztrófához vezethet.
MN: Mennyibe került mindez?
MAD: Az ORTT 12 millió forintot adott három harmincperces filmre, amelynek fele technikai költségekre ment el. A kevert gáz nagyon drága: a pénzünk jelentős részét tulajdonképpen "ellélegeztük". A Zenta fedélzeti állapotát például még felvázoltuk, de az alját már nem tudtuk: a hajó 75 méter mélyen, a gerincén áll. Ahhoz, hogy az alját megnézzük, további 15 méterrel mélyebbre kellett volna menni, ami újabb százezer forintokat jelentett volna. Az idő, amit a víz alatt tölthettünk, szinte csak arra volt elég, hogy meglássuk ezeket a roncsokat. Az alaposabb feltárás sokkal több időt és pénzt igényelne, akár egy nemzetközi expedíció keretében. Épp ezért én úgy tekintem a filmet, mint egy előtanulmányt egy kidolgozottabb műhöz, amelyet jó volna egyszer megvalósítani.
Orosz Ildikó
