Amikor Sztupa és Troché a közeli világvárosban megnyitották székházukat, szolid kis palazzo, semmi különös, szűk körű beszélgetős ünnepség, finom emberek és Ómafa, aki az egybegyűltek derűs várakozásától kísérve felidézett egy történetet: amikor Sztupa követte Trochét… Troché gondtalan volt, zsebre dugott kézzel, fütyörészve ment ki a pályaudvarra. A nyomában Sztupa, a dúlt tekintetű vidéki atyafi, két kufferrel, menyeméknél voltam Pesten, hoztam nekik mólét, mesélte egy idegennek a pénztárnál sorban állva. Troché az indulásra váró vonaton végigszáguldó rikkancstól („Mi történt Koós Jánossal? Itt a színes újság!”) vett egy Koós képénél kihajtott Lányok, asszonyokat, s minden figyelmével belemerült, így azt sem vette észre, hogy Sztupa, immár cseh gyökereire büszke bécsi polgárként, bőröndök helyett aktatáskával valahol épp a közelben csíp el még egy ablak melletti helyet. A Westbahnhofon átszálltak, volt egy-másfél óra talán a csatlakozásig, Troché vásárolt magának egy Friesennerzet a Mariahilfer Strassén, jól jön majd az Alpokban (kifordíthatós volt, kívül sárga, belül kék, vagy fordítva). Sztupa ballonkabátban ácsorgott az egyik pályaudvari kávékioszk előtt, egyik kezében kávéscsésze, a másikban tojásos szendvics, s ügyesen elkapta a szendvicséről lezuhanó főtt tojáscikket a csészével, a kávé totál ráfröccsent a kabátjára, az útitársak kacagtak. Troché Gmundenben szállt le, Sztupa követte, s arra gondolt, behajózunk. Ördöge volt. Két hangos kelet-európai nőcskével az oldalán az itáliai amorózó jól látta, hogy Troché Ebensee-ig vált jegyet. Tudom már, bólintott Sztupa. Hosszában hasítottak át a tavon, bár a hajó egy tört vonalat írt le, mert kikötött Traunkirchenben is, ahol amerikai diákok jókedvű csoportja rohanta meg. Vonatra újra Sztupa már a Steyr gyár munkásaként szállt fel, bár a fasz se tudta, hogy hogyan öltözik egy csávó az összeszerelő üzemből. Troché továbbra is Troché maradt. A hallstatti megálló nem Hallstattot jelentette, hanem a tó túlsó partját, s a kompnál Sztupa már úgy nézett ki, mint bármelyik helyi erő, mint egy tag. A városkát ez időben még nem a turisták lepték el, hanem szellemek járták. Troché tudta ezt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
