Film

Kicsinyítés

  • 2018. február 18.

Film

A filmbeli tudós ötlete az, hogy egy csodás technológiai eljárással le kell kicsinyíteni az emberi egyedeket úgy 3 százalékos nagyságukra, kiküszöbölendő a túlnépesedés és a túlfogyasztás káros hatásait. Ám az emberiség önzését nem meghaladni, hanem éppen fokozni sikerül a méretváltással.

Alexander Payne (Schmidt élete, Kerülőutak) filmrendező-író ötlete meg az, hogy a lekicsinyítéssel felmerülő problémakör remek alapanyag egy szatirikus disztópia megrajzolásához. Ám az ötlet hamar kimerül, a kézenfekvő poénok már a felvezetésben elpukkannak, s a történet elkezd ide-oda tekeregni: lesz társadalomkritika meg szerelmi szál, és a társadalomkritikusok kritikája. Csak az alaptéma kibontása nem jön össze. Az megmarad kiinduló helyzetnek (gazdagabb országokban önkéntesek a törpülők, szegényebbekben profi csempészek, diktatúrákban elítéltek és legyőzöttek), szerény poénforrásnak, ám dramaturgiai szinten nemigen befolyásolja a sztori alakulását. Abba máshonnan kell fordulatokat gyömöszölni. Kerül maffiózógyanús szerb üzletember, büntetésből összezsugorított vietnami környezetvédelmi aktivista, világvége-hívő norvég hippikolónia és a kicsinyítéssel semmilyen összefüggésben nem álló, közelítő világvége. Az átalakítást felesége miatt vállaló, ám az utolsó pillanatban megfutamodó nő által magára hagyott főszereplő, az új életében remélt gazdagság mellett/helyett a létezés értelmetlenségével szembesülő balek szerepében szigorúan realista játékmódot alkalmazó Matt Damon nélkül valószínűleg még hosszabbnak tetszenék az így is fárasztóan terjengős film.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.