Köznapi történésekkel spirituális tartalmat kifejezni, a reális világ eseményeiből egy a realitáson túlmutató világot felépíteni, újra és újra saját nézőpontja és ítéletalkotása felülvizsgálatára, az emberi létezés valóságos összefüggéseit feltáró filmes látvánnyal saját belső képeinek előhívására késztetni a nézőt – nos, ilyesmire nagyon kevesen voltak képesek a film 120 éves történetében. A norvég Joachim Trier – aki legutóbb a Hétköznapi titkaink című, trendi tematikájú amerikai moziba igyekezett belezsúfolni egy pályafutásra elegendő (melodrámai) témát – nem tartozik közéjük.
Filmjének szuggesztív kompozíciói, sokatmondónak sejtetett titkai, nagy műgonddal felépített, erős drámai szituációi mögött nincs komolyan vehető gondolat, felismerés, spirituális közlés. Az első egyetemi évét megkezdő, hívő keresztényként is a természettudományok felé tájékozódó, a szülei által beteges aggódással kontrollált vidéki lány története, amely a tiltott örömök s kapcsolatok megjelenését kísértésként megélő fiatal elfojtott vágyainak, még annál is jobban elfojtott múltbéli traumáinak felfedezését ígéri, addig tűnik elmélyült analízisnek, amíg (úgy a film háromnegyedéig) valóságos emberi sorsproblémákra látszik reflektálni. Abban a pillanatban, amikor az író-rendező elkezdi megmagyarázni, értelmezni és valamiképpen feloldani a maga teremtette, feszült és többértelműnek tűnő helyzetet, jobb híján egy esetlen kvázi misztikus értelmezésbe csúszva át, lelepleződik az egyébként pazar kiállítású, erőteljes vizualitású film mögött lévő tanácstalanság, gondolati felszínesség.
A Vertigo Média bemutatója
