"Kiemelés tőlem" (Amon Tobin)

  • 2003. október 16.

Film

Magyar Narancs: A kezdeti lemezeid lényegesen populárisabb hangzásúak, mint a későbbi korongok. Mi volt az oka a váltásnak?
Magyar Narancs: A kezdeti lemezeid lényegesen populárisabb hangzásúak, mint a későbbi korongok. Mi volt az oka a váltásnak?

Amon Tobin, a brazil származású - hol Angliában, hol szülőföldjén élő - világpolgár október 7-én Lengyelországból érkezett hazánkba, hogy megtartsa első "hangmanipulációs" bemutatóját az A38 színpadán. A hajóalj zsúfolásig telt, egyesek végigtáncolták a kétórás koncertet, míg mások lehunyt szemmel a fal mellett meditáltak - Amon Tobin abszurd tánczenéje így vagy úgy, de befogadásra talált. Ezúttal Kanadába fog hazamenni.

Amon Tobin: Eleinte mindenki által közérthető zenéket akartam csinálni, egyszerű ötletekkel, tradicionális brazil elemekkel, de azt hiszem, az az idő már elmúlt. Egyszerűen megváltoztam. Mindebben az a legérdekesebb, hogy bár a zeném tényleg egyre kevésbé populáris, mégis egyre többen jönnek a koncertjeimre; ami azt jelzi számomra, hogy nem kell olyan egyszerű hangzásokat produkálni, mert a közönség intelligens.

MN: És elég heterogénnek is tűnik.

AT: Ezt nem tudom. Szerintem azoknak, akik a koncertjeimre eljönnek, hasonló az érdeklődésük a világ bármely részén, nincs köztük nagy különbség. Lengyelországban például mindenki teljesen megőrült. Ez nagyon szórakoztatott. De sok minden függ attól is, hogy milyen körülmények között játszom. Itt nagyon szép volt a hajó, jó a terem, de a színpad azt a benyomást keltette, hogy a dj felül van, az emberek pedig lent. Én jobban szeretem a kisebb színpadot, ahol közelebb lehetek a földhöz, a közönséghez, vagyis ha sokkal bensőségesebb a viszony, mert akkor én is a parti része vagyok, nem pedig egy dj-isten. Magyarországon ez volt az első koncertem, és végül is igazán jól sikerült, az emberek nagyon türelmesek voltak.

MN: A koncert végén egyszer csak feltűnt egy Slayer-riff. Hogyan került ide?

AT: Igen, az Angel of Death, a Rain in Bloodról.

MN: Szereted a keményebb műfajokat is?

AT: Szívesen hallgatok különféle stílusú dolgokat. Főleg a ritmusokat figyelem a zenében, és a Slayer dobosa kiváló. Az olyan zenét szeretem, amelynek határozott célja van, és azt el is tudja érni. A Slayer nem az én ízlésvilágom, de felrázza az embert, vagyis ebből a szempontból tökéletes, ezt el kell ismerni. Egyébként az utóbbi hónapokban több ilyen mixet kevertem, tervezem is, hogy összerakok ezekből valamit.

MN: Milyen munkamódszerrel készíted az albumaidat?

AT: Szekvenszert és szemplereket használok. Nagyon egyszerűen felszerelt stúdióm van, nincsenek szintetizátoraim vagy hangszereim. Hangmintákat emelek ki mindenféle zenéből, és azokat illesztem össze.

MN: Milyen zenékből merítesz elsősorban?

AT: Leginkább régi bakelitekről, a negyvenes-ötvenes-hatvanas évekből, ezekből kreálok egy képzeletbeli, futurisztikus hangzást. Amikor megtalálom a megfelelő mintákat, akkor először manipulálom, majd elrendezem őket. Ez nem hangkészítés, hanem újrafelhasználás. Nem is plagizálás, mert a plagizálás azt jelenti, hogy el akarod hitetni, hogy tőled származik az, ami valójában másnak az alkotása, a szempling esetében viszont kész alapokból kiindulva hozol létre valami egészen újat. Ez teljesen más, ez egy kreatív művelet.

MN: Szerinted a közönséged tudja, hogy ilyen régi felvételeket használsz? Szeretnéd láttatni velük?

AT: Nem igazán. Leginkább a saját kíváncsiságomat szeretném kielégíteni, persze remélem, hogy az emberek bizonyos elemeket felismernek, észreveszik, hogy milyen zenei világból is merítek. Embere válogatja, hogy ki mit talál meg a zenémben. Én ezt nem kontrollálhatom, de nem is nagyon foglalkozom ezzel. Nincsenek a zenémnek olyan részei, amelyek általában közérthetővé tehetnék, mint például a dalszövegek, melyekből kiderülhet, hogy miről is szól egy dal.

MN: Mégis van néhány olyan számod, ahol énekes részek vannak összevágva...

AT: Igen, apró részletek vannak, de ezek inkább csak interaktívabbá teszik a koncertjeimet, már legalábbis a reményeim szerint. A befogadást, a személyes interpretációt nem hinném, hogy befolyásolnák.

MN: Játszol-e valamilyen "hagyományos" hangszeren?

AT: Klasszikus zenét gyakran hallgatok, mert inspirál, de hangszereket nem használok.

MN: A lemezborítóid is hasonlóan széttöredezettek, fragmentáltak, mint a zenéd. Van valami összefüggés a kettő között?

AT: Igen, a srác, aki a borítókat készíti, ugyanazzal a technológiával dolgozik, mint én, csak ő nem hangokat, hanem fotórészleteket illeszt össze. De amikor remixekhez tervez borítót, akkor is az előadók együttműködését próbálja megjeleníteni.

MN: Milyen zenéket szoktál magaddal vinni egy-egy turnéra?

AT: Általában nem viszek magammal semmit, mert az emberek úgyis mindig adnak egy rakás cédét, inkább azokat próbálom végighallgatni. Ha még hoznék is ezek mellé... el se bírnám.

MN: Ráakadtál már valahol magyar zenére?

AT: Dzsessz-számokat már hallottam, és remélem, most lesz egy kis időm és lehetőségem vásárolni néhány dolgot. Tényleg, tudnátok ajánlani valamit?

Kánya Kinga - Kiss Tibor

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.