Kisebb-nagyobb kockázatok (Závada Pál író)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

MN: Viszonylag rövid idő alatt sikerült befejezned egy másik nagy regényt is, ami napokon belül megjelenik. Az intenzív munkán túl ebből én arra következtetek, vagy inkább azt gyanítom, hogy az az anyag, amiből a regényeid készülnek, már azelőtt megvan valamilyen formában, mielőtt nekiülnél az írásnak.

MN: Viszonylag rövid idő alatt sikerült befejezned egy másik nagy regényt is, ami napokon belül megjelenik. Az intenzív munkán túl ebből én arra következtetek, vagy inkább azt gyanítom, hogy az az anyag, amiből a regényeid készülnek, már azelőtt megvan valamilyen formában, mielőtt nekiülnél az írásnak.

Szociográfusként a Kulákprés (1986, 1991) című munkájával keltett feltűnést. Aztán áttért a szépprózára, Mielőtt elsötétül című novelláskötete 1996-ban jelent meg a Jelenkornál. A Jadviga párnája (1997, Magvető) eddig nagyjából 60 000 példányban kelt el. Milota című új regénye az április 18-án nyíló könyvfesztiválon jelenik meg.

Magyar Narancs: A Jadviga a hazai viszonyok közt roppant irodalmi siker volt. Forgott a neved sajtóban, médiában, rekordsebesen film lett belőle. Hogyan változtatta ez meg a te régi "kortárs magyar író" életedet?

Závada Pál: Szerencsére nem nagyon - illetve lecseng-formán. Voltam ennek köszönhetően egyszer-kétszer külföldön magyar író - Pozsonyt említeném a legszívesebben, mert a Kalligramnál megjelent a könyv szlovákul, ezzel kapcsolatban pedig megtiszteltek azzal is, hogy talán a szlovákság (magyar) írója volnék -, éltem továbbá pár hónapig a "kortárs magyar forgatókönyvíró" hektikusabb életét. De hát ezek a dolgok hamar elmúlnak - egyszer(-kétszer?) van "kutyavásár". Ami tartósabban megmaradt: hogy rendszeresen hívnak író-olvasó találkozókra - mindenhová el is megyek -, ez azelőtt nem volt.

ZP: A Jadviga párnáját 1996 decemberében fejeztem be, Milota című regényemet pedig 2002 januárjában. Hogy ez az öt év rövid idő vagy hosszú, nézőpont kérdése - nekem éppen ennyi kellett rá; ebben már benne van az utolsó simítások fázisa is, Parti Nagy Lajos szerkesztői észrevételei nyomán. Hogy előre megvan-e a fiókban az "anyag". Mint egy megfelelő célra tartogatott angol szövet - vagy mondjam inkább azt a sávos-mintás lenszövetet, amelyet kézi szövőszékén a nagyapám gyártott előre, hogy aztán abrosz, derékaljhuzat, falvédő vagy törülköző legyen belőle. Hát jó lenne, ha tele volnának ilyesmivel a fiókjaim, de sajnos nincsenek. Kifejezetten összegyűjtött és megmunkált forrásanyagból csak a falumról és a családomról szóló Kulákprés című szociográfiámat írtam - ennek a műfajnak ez a természetes előfeltétele. Ám a regényekhez inkább csak bizonyos - mondjuk így - forrásmintákat emeltem el otthonról (az előzőhöz többet, az újhoz már kevesebbet). Tehát a Jadvigában kevésbé "használtam föl" például eredeti gazdálkodási följegyzéseket vagy leveleket, mint inkább megfigyeltem, hogy néznek ki, aztán kedvemre hamisítottam ezeket. A Milotában hasonlóképpen bántam mondjuk a helytörténeti forrásszövegekkel, ezek itt átírt, nyelvileg áthangszerelt, sőt merőben kiötölt áldokumentumok lettek. Mindkét esetben voltak persze a tarsolyomban otthonról hozott történetek (vagy inkább történetcsírák), de hát ilyesmiket bármelyikünk memóriája bőségesen őriz. Úgyhogy ha így nézem, igen, sok minden "megvan valamilyen formában", mielőtt nekiülnék írni, csak épp nem kész szövetként, amiből már csak szabni-varrni kéne. Döntő részt azonban menet közben találtam ki azt is, amit nyilvánvalóan "szemenszedtem" (copyright: Parti Nagy), de azt is, amit valami létező forrásanyag álarcában léptettem föl. Elárulhatom - és jellemző -, hogy a Milota munkaidejének majdnem a teljes első évét elvette az a meglehetősen tanácstalan írva-gondolkodás (amiből egy-két oldal, ha megmaradt), hogy egyáltalán mit írjak és "miből".

MN: Ez az anyag nagyon erősen kötődik a Milotában meg nem nevezett békési kisvároshoz, ami, ha jól emlékszem, a Jadvigában sincs megnevezve. Az olvasó persze tudja, amit tud. Tiltakoznál-e az ellen, hogy a te regényeid Tótkomlóson játszódnak?

ZP: Tiltakozni nem tiltakoznék, hiszen azt sose titkoltam, hogy írásaimban a helytörténeti múlt, a földrajzi táj, a tárgyi és szellemi kultúra, a kettős nyelv, illetve az a helyi szín, íz és hangulat, ami számomra ennek a tradícióját és a jelenét is átitatja - valóban a szülőfalumból ered (amely most már város). Sőt regényeim földrajzában bizonyos megnevezések nyilai még a fikció térképén is Tótkomlósra mutatnak. Épp csak azért volna pontatlan kifejezetten Tótkomlósnak hívni ezt a helyet, mert ott egyetlen papot sem hívtak Bacovszkinak vagy Barannak, de még Tizenkettediknek sem - továbbá nem volt Vöröskalász nevű téesz, és annak nem Kuhajda Samu volt az elnöke. Arról már nem is beszélve, hogy a főterén sosem volt szeretetotthon - még ha a templomtorony (remélem, fölismerhetően is) a létező komlósiról van megmintázva mindkét könyvemben.

MN: Ez a második regény, noha nem folytatása az előzőnek, több szállal is kötődik hozzá. A Milota egyes szereplői jól ismerik a Jadviga párnája egyes szereplőit, sőt szegről-végről rokonságban is vannak egymással. De az időrend fordított: a hősök a mából tekintenek vissza a múltra. A Milota jelen ideje a kilencvenes évek, de a címszereplő, aki már öreg ember, a saját életében kalandozva több epizódot mesél el a negyvenes-ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből; amikor a szüleiről és más rokonairól beszél, akkor még távolabb megy vissza a múltba. Arra akarok rákérdezni, hogy itt nem egy regényciklus íródik-e. Ami nem lineárisan haladó családregény, hanem egyfajta regényes helytörténet.

ZP: Nem elsődleges és közvetlen szándékom, hogy ilyesfajta ciklusba rendezzem eddigi és - ha lesznek - majdani könyveimet. Az, hogy ennek a két regénynek a szálai egy-két ponton érintkeznek (mert ennél többről azért nincs szó), inkább csak következménye fontosabb döntéseknek. Rájöttem ugyanis, hogy ha a Milotában ezeket a figurákat akarom elbeszélői pozícióba állítani, és ezeket a történeteket akarom elmondatni velük, akkor (csak azért, hogy ne ugyanott játszódjon, mint az előző regény) botorság volna elvonni alóluk azt a talajt, amelyből kinőttek - noha csak az én fejemben, de mégiscsak abból a helységből nőttek ki, amelyről beszélek itt. (Vannak a Milotában persze más helyszínek is, nem csak ez a kvázi-tótkomlósi.) Ha viszont javarészt ugyanabban a faluban-kisvárosban zajlik le ez a két történetsor - és sokszor időben is párhuzamosan -, akkor szinte lehetetlen, hogy ne keresztezzék egymást egy-két fix (mondjuk helytörténeti) ponton. De ha már így van, miért ne kapcsolódhatnának a két regénystáb figurái is itt-ott? Hiszen egy ilyen viszonylag kis településen nehezen lehetne kiválasztani mondjuk kétszer húsz embert úgy, hogy közülük senkinek ne legyen a másik csoportban valami retyerutyája vagy ismerőse. Hát így lett Milota György annak a Racskó Erzsébetnek a fia, aki a Jadvigában Osztatní Ondris unokahúga (a 85. oldalon Ondris meglocsolja), a Milota egy másik szereplője, Kuhajda Ilonka pedig egy időben állítólag barátkozott Jadvigával (még ha erről Jadviga nem tett is említést följegyzéseiben). De hogy regényes helytörténetet rajzoljak meg egy könyvsorozattal - hogy visszatérjek a kérdésedhez -, ezt így, mint kifejezett célt nem ambicionálnám.

MN: Formai, regénytechnikai megoldások is emlékeztetik az olvasót a Jadvigára. A két főhős, akik között már megszakadt az érintkezés, azt sem tudják, él-e, hal-e a másik, közvetett úton kommunikálnak egymással, naplójegyzeteken, illetve magnókazettákra mondott önvallomásokon keresztül. Nem sikerült megfejtenem, hogy ha Erka, a hősnő bujkál a világ elől, akkor hogyan jutnak el hozzá napi rendszerességgel az öreg Milota kazettái.

ZP: Nem erről van szó. Erka ugyanis egyszerre kapja meg az összes kazettát, mire föl nekiáll írni. Ugyanakkor jut hozzá Milota György is Erka összes szövegéhez, és ennek hatására kezd magnóra beszélni. Legalábbis határozottan ezt állítják mindketten. Minthogy azonban a regényt csakis kettejük szövegei alkotják, ezért bizonyos "megfejtéseket" vagy válaszokat csak a könyvszövegen kívülről lehetne megkockáztatni - már bocsánat a kifejezésért, de - még nekem is.

MN: A naplóregény, a levélregény régi műfaj, és az sem nevezhető ismeretlen vagy szokatlan fogásnak, hogy az elbeszélés hősei titokzatos feljegyzéseket kapnak postán, találnak a padláson stb. Te hogyan akadtál rá erre a módszerre, és miért éppen ebben találtad meg a magad regényei számára az üdvözítő megoldást, olyannyira, hogy a Milotában Erka naplója, Milota kazettái mellett harmadiknak előkerül Zsófi néni füzete is, amelyben a saját sorsát örökítette meg némiképp regényesen.

ZP: Igen, de Zsófi néni füzetének szövegét nem ismerjük meg, csak magát a történetet - sajátos feldolgozásban, hogy úgy mondjam. Hát persze, ezeket az eljárásokat már sokan alkalmazták, és tagadhatatlan, az én könyveimben is komoly szerep jut annak a fogásnak, hogy ilyen formában, meglepetésszerűen és "mindenestül" föltárja magát valaki a másik előtt. Az efféle váratlan mégis-föltárulkozásokkal talán az egymással való kommunikálás kudarcának élményét - vagy a másik ember megismerhetetlensége miatti frusztrációt - próbálja meg ellensúlyozni az az elbeszélő, aki ezt alkalmazza. Durván szólva: vannak az életben egyrészt a közvetlen, szemtől szembe ütközések, párbeszédes formában - másrészt léteznek a magunkban fölépített, kiérlelt és végtelenül elfogult narratíváink. Hogy ez utóbbiak napvilágra kerülnek-e a maguk konkrét, megszövegezett formájában - erről beszélünk most. Engem érdekel az a helyzet, ha ezek előkerülnek - egyebek közt azért is, mert jól tanulmányozható rajtuk az öncsalás, a "hamis tudat", a tettek átideologizálása, az élethazugság. Másrészt viszont az ilyen vallomások számomra jól példázhatják nemcsak "a jóra való restséget", hanem a jóra való bátorságot is.

MN: A Milota hősei magukról és "belülről" beszélnek. Mégis kirajzolódik mögöttük a háttér, megjelennek azok a társadalmi viszonyok, amelyek között élnek. Rám az tette a legnagyobb hatást a regényben, hogyan változott meg a helyi közösség a szocializmus évtizedei alatt. Hogyan roggyant meg az a hagyományos paraszti erkölcs, amelyben például Milota is nevelkedett.

ZP: Ha szabad egy kicsit naivnak tettetnem magam: kissé magam is elcsodálkoztam azon, hogy milyen magától értetődő sviháksággal veti bele magát hősöm ezekbe az "anyagbeszerző-kalandokba", mert szinte csak menet közben tudatosult bennem, hogy mit művelünk: megroggyantjuk a hagyományos paraszti erkölcsöt, mint ezt helyesen mondod. És ebben talán nem is a tettek normaszegéseinek mérete a legijesztőbb, hanem az, hogy az ember miként tologatta el magát az egész etika-koordinátarendszert a neki megfelelő irányba, ahol a kisebb-nagyobb csibészségek már nem is igen mutatnak így kilengést. Eközben pedig még azt is hihette, milyen ügyesen átverte "ezeket" - holott épp azzal vált még inkább alattvalóvá, hogy gond nélkül igazodott "ezek" normamozgatásaihoz. Holott az én Milotám öntudatával, ugye, alkatilag nehezen férne meg az alattvalótudat, legalábbis ő így tudja magáról. Ezzel együtt - hadd valljam be - egy szeretetre méltó embert akartam benne megteremteni.

MN: A végére tartogattam a titok kérdését. A történeteidben titkok lappanganak, egy részük csak bizonyos szereplők előtt ismeretlen vagy rejtélyes, de vannak olyanok is, amelyek az olvasó előtt sem nyílnak meg, és az imént céloztál arra, hogy a szerző sem mindentudó. Mit jelent a titok a regényeidben, miért szánsz neki ilyen jelentős szerepet?

ZP: Először az jut eszembe - mert a mélyreható választ nem tudom -, hogy a titok talán valamiféle menekülési út a rajtaütésszerű unalom elől, vagy egyike ezeknek az utaknak. És ha a titok alkalmazása támaszt némi feszültséget írás közben - hátha támaszt olvasás közben is. De hát ez léha válasz. Vagy mondhatnám azt is, hogy azért lappang annyi titok egy regényben, mert (ez viszont közhely) az életben is mennyi lappang, egy emberében is. Rejtegetni való szégyen, elhazudni-elfeledni-betemetni való sötét ügy. Vagy csak kibogozatlan rejtély, meglepő összefüggés - amire persze lehet, hogy csak a regényekben szokott váratlanul fény derülni, és az milyen érdekes. És milyen hervasztó, ha erőltetett és rosszul van megírva - úgyhogy kockázatos ez is. De hát mi nem az. Miközben ez is csak egy frivol kiszólás, hiszen mindig van, ami megkülönböztetheti a kockázatosat a simán veszélytelentől. És vannak a kisebb-nagyobb kockázatok. Mert például amit a végén mondtál azokról a titkokról, "amelyek az olvasó előtt sem nyílnak meg" - ez például nekem egy ilyen kisebbfajta kockázat. Hiszen a szándékom e tekintetben persze az volt, hogy 1. végül csak megnyíljon előtte, ami megnyílhat, 2. ami nem nyílik meg, azzal kapcsolatban pedig merjen megkockáztatni - az írott szövegen túli - "megfejtéseket", és saját recepciójában legyen az olvasó mindenhatóbb a szerzőnél.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...