n Magyar Narancs: Hogyan lett fõnök a brit titkosszolgálatnál?
Judi Dench: Teljesen új dolognak számított, hogy számos férfiszínész után egy nõt kértek fel M szerepének eljátszására. A férjemet teljesen lázba hozta, hogy végre Bond-lány leszek! Nagy felelõsség ez. Tudja, ma a reggelinél a pincér odajött hozzám, és azt mondta: "Maga zero-zero-sette." Hetvenéves vagyok, de ilyenkor újra húsznak érzem magam! Úgy látszik, hatalmas közönségem van a 11-30 éves korosztály körében, amirõl idáig nem tudtam. Négy Bond-filmben szerepeltem, jövõ tavaszszal forgatjuk az újat.
MN: A sötétség krónikájában szerepel. Maga és Vin Diesel: ég és föld.
JD: Nagyon meglepõdtem, amikor megkeresett. Mivel sosem játszottam még intergalaktikus nagykövetet, úgy gondoltam, érdemes megpróbálni. És bejött: istenien éreztem magam. A Bond-mozik sem kevés mûtermet foglalnak el, de ez a hatalmas film betöltötte az egész vancouveri filmgyárat.
MN: Hát, az Old Vic és a Shakespeare-összes után valóban egy új galaxisba kerültÉ
JD: A pályám elején, amikor filmszerepre jelentkeztem, azt mondta nekem egy rendezõ: "Kislány, magának mindene rosszul áll az arcán." Beletörõdtem az ítéletbe, úgyis a színház érdekelt inkább. Alig van olyan darabja Shakespeare-nek, amiben nem játszottam. Mindig roppant mód izgatott az, hogy a színpadon nagyobb rálátásom van a munkámra. Még akkor is, ha a rendezõnek nem tetszik a játékom, és rám ripakodik, hogy "ezt ne így csinálja", rengeteg alkalom van arra, hogy javítsak. Míg egy film felett egyáltalán nincs kontrollom. Fogalmam sincs, melyik pillanatom végzi majd a vágószoba padlóján. 1958-ban hat hónapig turnéztam Amerikában és Kanadában az Old Vic társulatával. Azonnal beleszerettem a két országba, harminc nap alatt leforgattam egy tévéfilmet: ez volt a Mrs. Brown, amelyben Viktória királynõt játszottam (ezért kapta elsõ Oscar-jelölését - K. L.). Most, Amerikába visszatérve egy csomó ember kérdezte tõlem: "Mit csinált a Mrs. Brownon és a Bond-filmeken kívül?" Te jó ég, 38 év klasszikus színházi repertoárja egy szempillantás alatt tûnt el a sülylyesztõben.
MN: Két Golden Globe, hat díj a Brit Filmakadémiától, meg egy Oscar. Kilenc év alatt behozta a lemaradást.
JD: Ahhoz képest, hogy nem is színészként indultam a pályán. Színházi díszlettervezõnek készültem, ilyen szakra jártam a fõiskolán. Aztán megláttam a Royal Shakespeare Company színpadán egy páratlanul csodás díszletet. Tudtam, hogy én is ilyen kiváló tervezõ szeretnék lenni, és felismertem, hogy sosem leszek az. Két éven belül Júliát játszottam a színpadon, Franco Zeffirelli rendezésében. 1960-at írtunk ekkor.
MN: Oscart nyert egy mindöszsze nyolcperces szereppel.
JD: A pályám elején azt mondták, semmi mást nem leszek képes játszani, csak szubretteket. Hazamentem, és felütöttem a szótárt, hogy megnézzem, mit is jelent a szubrett szó: cselédlányok szerepét, mellékszerepeket. Eltökéltem, nem hagyom, hogy ilyen kis feladatokra legyek kárhoztatva.
MN: Nemrég egy rajzfilm (A legelõ hõse) szinkronizálását is kipróbálta. Nem veszít a színész sokat, ha elveszik tõle az arcát?
JD: Nem vesztettem el az arcom. Valaki azt mondta, Mrs. Calloway, a tehén, egészen úgy fest, mint én. Én nem látok túl sok hasonlóságot, mégis lehet benne valami igazság, elvégre öt évig filmeztek engem, hogy a mimikámhoz igazítsák a tehénke arcmozgását. Egy ilyen animációs film szinkronizálása elég bizarr procedúra, magányos munka, mert nem a többiekkel kell dolgoznom: egy fülkébe kell állnom, olykor eljönnek értem Londonba, máskor a képet és a hangot közvetítik mûholdon Los Angelesbe. """", ott jön Slim!" "", OOOTTT jön Slim!" "", ott jön SLIM!" Még egy ilyen egyszerû mondatot is legalább ötvenféleképpen kell elmondanom, amíg egészen bele nem fáradok. Aztán két hét múlva visszahívnak: "Nem tudná egy kicsit másképpen?" A végén azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Tom Hanks mondta egyszer, hogy a "nem" szót ötszázféle módon kellett egy rajzfilmre szinkronizálnia. Akkor még azt hittem, viccel. De hát imádom a teheneket.
MN: Néhány héten belül Stephen Frears új filmjét kezdi forgatni.
JD: A film címe: Mrs. Henderson bemutatja. Az általam játszott karakter neve pedig Mrs. Henderson. ' igazgatta a híres londoni Windmill Színházat. Revüjének szlogenje úgy szólt: "we're never closed" (sosem zárunk be), amit az emberek úgy értettek: "we're never clothed" (sosem viselünk ruhát). Ami igaz is volt, már ami a táncoslányokat illeti. A mûintézmény a második világháború alatt végig mûködött, holott egészen az 50-es évekig törvény tiltotta a meztelen nõk szereplését színpadon. De õ kibúvót talált: a cenzor, Lord Chamberlain szeretõje lett.
MN: Új filmjében, a Ladies in Lavenderben Maggie Smithszel játszik, aki régi barátnõje.
JD: Pályánk kezdetén, 1958-ban, ugyanabba az öltözõbe helyeztek minket az Old Vicben. Több darabban szerepeltünk együtt, de nem lettünk különösebben nagy barátok. Hosszú kihagyás után a Szoba kilátással címû filmben dolgoztunk együtt Firenzében. Újra felmelegítettük kapcsolatunkat, ekkor nagyon közel kerültünk egymáshoz. Legközelebb a Tea Mussolinivel forgatásán keresztezõdtek útjaink, egy évvel azután, hogy az õ férje meghalt. Rengeteg idõt töltöttünk együtt, hosszú sétákat tettünk Rómában, Firenzében, San Giminanóban. A film végére az én férjem (Michael Williams színész - K. L.) is súlyos beteg lett. Legközelebb én voltam abban a helyzetben, amiben õ a Tea forgatásakor, a férje halála után. Maggie megjárta már elõttem az utat, amin most én is haladok.
MN: A gyász elõl a munkába menekült?
JD: Aktívnak kell maradnom. Nem vagyok jó társasága önmagamnak. Sosem voltam. Mindig a színészek jelentették a családot számomra.
Kriston László
