Játszott már játékfilmekben, horgolt lakberendezési tárgyakat és nem utolsósorban írt rádiójáté-kot, amelyet színpadon is előadott. Legtöbben azonban a Specko Jedno - egyébként gyakran változó - nevű, egyre népszerűbb zenekar vezetőjeként ismerik. Az Ami köztünk száguldozik című, napokban nyílt kiállítása alkalmával beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Mitől függ, hogy a sok művészeti ág közül éppen melyikben dolgozol?
Rutkai Bori: Nem rajtam áll, hanem attól függ, hogy mire kérnek föl. Ez egy kiállítás, ezért itt képek és installációk vannak. Szeretek párhuzamosan dolgozni, manuális és vokális-verbális témákban; inspirálják, edzik egymást, és aztán az eseménytől függ, hogy melyik műfaj jelenik meg aktuálisan.
MN: Milyen nő ez a Kovácsné Gyapjas Betonka, mióta szerepel az életedben, és hasonlít-e rád?
RB: Kovács és Kovácsné már A szerelem kísérő tünetei című hangjátékban is szerepelt, de ott inkább a Tacskó Duó vitte a prímet, mint mondjuk a Kovács házaspár állati leképeződése. Tacskóék azért most is itt vannak, dalban és képregényben. Betonkának a neve is kifejezi, hogy bonyolult személyiség, egyrészt a Kovács név egy átlagos nőt sejtet, de Gyapjas Betonkaként igazi karakter lesz. Nem kell egyértelmű párhuzamot vonni kettőnk közé, de én rajta keresztül is élhetek még egy pluszéletet. Kovácsné egyik specifikuma, hogy szeret várni, például a férjére vár, ami látható is itt az egyik képen. Aztán itt vannak az állatmintás göncei, amelyek szintén ki vannak állítva, mert a várakozás néma perceiben talán elszegődik sztriptizelni. Engem is érdekel ez mint műfaji lehetőség és mint filozófiai képlet (végtelen = sztriptíz). Sophie Calle francia-amerikai kortárs művésznőnek voltak ilyen akciói, és ő igazából is kipróbálta a sztriptíztáncosnői életet. Én csak a saját koncertjeimen szoktam egyik ruháról a másikra bomlani.
MN: Betonka hol él?
RB: Természetesen a Szikraparkban. A Szikrapark részben a Városliget belső bázissá való fordítása, és nagyon jó, hogy pont itt, a Liget Galériában volt az előző és mostani kiállításom is. Zebrányi távolságra az igazi ligettől.
MN: Mi köt a ligethez?
RB: Közel lakom hozzá, mindennap kint vagyok egy kicsit. A tinédzserkoromat itt randevúztam végig. Ezeknek a kora reggeli találkozásoknak a hangulatát, az izgő-mozgó liget képét át lehet írni mágikus formulákra, a Széchenyi fürdő kastélyszerű labirintusát, gő-zeit, a fák között megbújó szobrok arcait, az ösvények érhálózatát. Nagyon kötődöm ide, ez az én kis hazám. Mostanában futni járok a ligetbe reggelente, randizni csak utána.
MN: Kovácsnénak a képek tanúsága szerint van egy társa, akit, ugye, vár. Te vársz valakire?
RB: Kovácsné férjét Kovács Los Angelesnek hívják. Ez úgy jött, hogy írtam azt a képeslapot, amit ott látsz a falon, és aláírtam, hogy L. A., s gondolkodtam, hogy mi az, és rájöttem, hogy Los Angeles. Vicces, mert ezt a lapot régebben írtam, de mostanra lett egy félig amerikai kedvesem. De a los angeles ugye angyalokat is jelent, tehát elvárható, hogy egy férfi legyen olyan őrző-védő, mint egy angyal, illetve, ha nincs kéznél férfi, akkor meg egy angyallal is meg lehet osztani egy magányosnak ígérkező vacsorát.
MN: Más szinten is vannak társaid, például a zenekarod tagjai a barátaid is. Hogyan "szerezted" be őket?
RB: Néha elgondolkozom, hogy miért épp velük vagyok "együttes", de aztán látom a többi zenészt, és megértem. Van valami közös, szimpatikus alkotói elmebaj és ízlés, ami alapvetően meghatározza a hozzáállásunkat, a zenei viselkedésünket. A zongoristánkat, Darvas Kristófot egy baráti zenekartól kértem kölcsön a Pionyír Piknik nevű úttörő alapú zenés drámára, amit a Millenárison adtunk elő. Bujdosó Jánost (gitár) úgy ismertem meg, hogy játszottam Az ifjúság megnyugtat című Csáky László - Bánóczky Tibor filmben, amelynek ő szerezte a zenéjét. Első hallásra olyan volt az a zene, hogy szinte automatikusan le lehetett fordítani szavakra, nagyon jó feladat szöveget írni rá. Dobosunkat, Vozár Jánost pedig Bujdosó egyik zenekarából, a Chakra Hackersből nyúltam le.
MN: 'k mind zenészek, de te nem vagy az. Hogyan fogtál hozzá a zenekarcsináláshoz? Hogyan szerzel zenét?
RB: Az Iparművészeti Egyetemen végeztem, videó szakon, és ott volt az első zenekarom, Karajoké névvel. Két iskolatársam és egy vendéglátós szintis volt még a tagja. Aztán egy ideig szólóztam különféle vendéglátósokkal, világslágerek feldolgozásait játszottuk, amit a saját szöveg-verzióimmal énekeltem. Ilyenek most is vannak, de lassan kikopnak, s a szerzői dalok kerülnek előtérbe, melyek vagy Bujdosó János, vagy az én szerzeményeim. A dallamokat bicajozás közben találom ki, aztán Kristóf lejegyzi, a zenekar meg fog-ja magát és előadja. De bizonyos zenei megoldásokat csak kézzel-lábbal tudok elmagyarázni nekik. Menni, beszélni, enni és zenélni "rendesen", ezeket szeretném még az életben megtanulni.
MN: Mi lesz ezeknek a kiállított alkotásoknak a sorsa?
RB: Nem szeretem eladni őket. Részei egy meseláncnak, amit nem kívánok széjjeltépni, de van néhány kép, amely nem tartozik szorosan ehhez a vonalhoz, azokból már adtam el.
Egy-két "slágerképre" több vevő is jelentkezett; ők még abba is belemennének, hogy másolatot fessek, de erre még nem voltam képes. Jólesik, ahogy beleszeretnek egy-egy képbe, mert én is szépnek és okosnak gondolom ezt a kis kiállítást.
A kiállítás november 30-ig látható a Liget Galériában; Bp. XIV., Ajtósi Dürer sor 5.
