Galambok (komáromi bukó, és mellé mindig postagalamb – előbbi ugyanis rövid csőre miatt képtelen táplálni fiókáit; ennyit Darwinról meg a természetes szelekcióról), kecske (az még belefért, hogy a liszteszsáktól a rozsdás szegig mindent megevett, az már sajnos nem, hogy a bátyámra is fente a fogát), disznó (egészen 2004-ig, nagyapám szerint ugyanis az EU nem engedte, hogy moslékkal etessék, és hogy az ól ilyen közel legyen a házukhoz – máig nem tudom, ebből mi az igaz, de úgy tekintek a dologra, mint életem első unióellenes propagandájára; régi szép idők, amikor még csak szomszédi, rokoni beszélgetésekben terjedt az ilyen), és természetesen kutya, sok-sok kutya (volt, hogy egyszerre négy is – erről vajon mit gondolt az unió?!). Világéletemben állatok vettek körül, én pedig a mai napig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ha találkozom eggyel, gügyögve megsimogassam. Egyetlen jószág akad, amelytől mindig is úgy tartottam, mint Mészáros Lőrinc a tisztességes piaci versenytől: a ló. Nagyapám (ugyanaz, akit megtámadott az EU) egy alkalommal kacagva mesélte el, hogy a tsz-ben az egyik ló a kezére harapva eltörte az ujját; még szemléltette is, hogyan rakta sínbe gyufaszálak segítségével, mert még több száz disznó, birka és ki tudja, még mi várt rá, hogy megetesse őket. Egy másik alkalommal pedig az állatkertben jártunk osztálykiránduláson, amikor a makákóketrecnél futótűzként kezdett terjedni a hír, hogy a ló a simogatós részen megtámadott valakit. Azt nem lehetett tudni, kinek a szuverenitása szúrta az állat szemét, de a suttogó propaganda szerint az illető zöld pólót viselt, s a ló fűnek nézte. Mindezek alapján a kettővel felettünk járó Robira gyanakodtunk, de azt azóta sem tudta senki megmagyarázni, hogy akkor nagyapám ujját mégis minek nézte (a ló).
Úgy jártam tehát a lóval, mint egyszeri külföldi mozinéző 1975-ben A cápával. Steven Spielberg filmtörténeti jelentőségű mozija az idén épp fél évszázados jubileumát ünnepli. Ebből az alkalomból készült A cápa: Az 50 éves sikerfilm kulisszái mögött című dokumentumfilm, amelyben nem csak a forgatás nehézségeiről („Sose filmezz a vízen!” – int óva mindenkit benne Spielberg, miután ő maga nem fogadta meg a tanácsot; közben James Cameron, aki az Avatar 2 kedvéért egy teljes óceánt felhúzott valamelyik stúdiójában, kedélyesen a kamerába röhög), de annak popkulturális és állatvédelmi hatásairól is megemlékeznek. Július 11-én a Disney+-on, július 12-én 19.30-tól a National Geographicon nézhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
