Viktor Pelevin: Nem dicsekedhetek semmiféle "nemzedéki identitással". Sőt azt is merném mondani, hogy egyáltalán nincs semmilyen "identitásom". A rovarok életében szerepelnek szkarabeuszok, akik maguk előtt tolják az általuk "Ai"-nak nevezett szent trágyagömbjeiket. Amikor a regény angol fordítását szerkesztettem, a következő meghatározással rukkoltam elő: "Azon a szinten, amikor a gömbjét toló szkarabeusz keze állandó horpadást hoz létre az >>AiMN: A Generation ´P´ egy olyan fiatalemberről szól, aki költő szeretne lenni, aztán az új orosz üzleti körökben találja magát, majd egy bizonyos virtuális világban, ahol a politikai életet számítógépeken "animálják", azaz a politikusok nem léteznek a valóságban, csak számítógépes animáció termékei. Úgy gondolja, hogy a komputertechnológia valóban létrehoz egy vadonatúj világot (egy "szép új világot")? Mellesleg köztudott önről, hogy nagyon ért a számítógéphez, hogy szeret lubickolni ebben az új közegben. Ugyanakkor van az írásainak némi apokaliptikus tartalma, amely éppen ehhez a virtuális világhoz kapcsolódik. Vagy rosszul érzékelem?
VP: Nem hiszem, hogy a számítógépek vadonatúj világot hoznak létre. Nem hoznak létre mást, csak új világmárkákat. Nem lesz "brand new world", csak "new world brands". A számítógépek csak számolnak és utánoznak - mint az ügyvédek. Nem hiszem, hogy a számítógép fölszabadítja az embert, inkább még jobban gúzsba köti. Manapság a legtöbb ember - különösen a legfejlettebb országokban - többet dolgozik, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ami írásaim apokaliptikus oldalát illeti, ami a számítógépekkel lenne összefüggésben - sajnos nem vagyok egy cyberpunk Szent János, pedig milyen nagyszerűen festene ez egy fülszövegen! Különben mielőtt az ember megírja az Apokalipszisét, először be kell fejeznie az Evangéliumokból ráeső részt. Különben senki sem fogja komolyan venni az Apokalipszisét.
MN: A három regény, amellyel most már a magyar olvasók is megismerkedhetnek, sok tekintetben egészen különböző, de a filozófiai tartalmuk nagyjából azonos. Ennek lényege egy sajátos buddhizmus, ha nem tévedek. Ez a filozófiai tartalom fontosabb az ön számára, mint érdekes történeteket elmesélni a posztkommunista világról (amely csak valamiféle kollektív képzelet termékének tűnik az ön műveiben)?
VP: Azt hiszem, a legfontosabb mindig az, hogy az író érdekes történetet meséljen el. De különböző emberek mást és mást tartanak érdekesnek. Mindig arra törekszem, hogy olyan könyvet írjak, amelyet én magam szívesen olvasnék. Úgyhogy az az összetevő, amelyet ön "filozófiai tartalomnak" nevez, úgy látszik, fontos számomra - de nem azért, mert ettől "buddhistább" lesz a könyvem. Egyszerűen úgy érzem, hogy érdekesebb lesz ennek köszönhetően. Ha a tornagyakorlatok analógiájával élünk, azok a legjobbak, amelyek az egész testet megmozgatják. Ugyanez a helyzet a könyvekkel: minél több rétegét aktiválja az olvasó piszchéjének, annál jobb egy könyv. Ami a kollektív képzeletet illeti, minden világ csak annak a terméke lehet, és sehogy máshogy nem létezhet, legyen az akár posztkommunizmus, akár dotcomunizmus.
MN: Ön hosszú ideig egészen rejtélyes alaknak számított - nem adott interjút, nem jelentek meg önről fényképek. Ez tudatos stratégia volt az irodalmi pályafutásában?
VP: Nem, egyszerűen csak nem érdekelnek az ilyen dolgok. Mi egy interjú? Egy újság vagy egy magazin felajánlja, hogy dolgozz nekik ingyen, mint boldog beszállító, mert azt hiszik, annyira hiú vagy, hogy még örülsz is a figyelmességüknek.
MN: Miközben ön jelenleg alighanem a leghíresebb orosz író Nyugaton; Oroszországban igencsak vegyes a fogadtatása. Sokan vitatják műveinek irodalmi értékét. Milyen érzésekkel fogadja az orosz irodalmi folyóiratokban olvasható, gyakran nagyon éles hangú kritikákat a műveiről?
VP: Nem nagyon hiszem, hogy bármilyen komoly érzelmet ki tudnék csiholni magamból ezzel kapcsolatban. Ritkán olvasom ezeket az újságokat, mert nagyon nehéz hozzájuk jutni. Egyébként pedig nem zavar, hogy "vitatott" író vagyok abban az időszakban, amikor az Oroszországgal kapcsolatos legtöbb dolog olyan fájdalmasan világos, hogy nem lehetséges semmiféle vita róluk.
MN: Bele tudja helyezni magát az oroszországi irodalmi folyamat olyan régi kategóriáiba, mint "nyugatos, "liberális", "hazafias", "pocsvennyik" stb.? Jelentenek ezek bármit az ön számára? És egyáltalán, milyen viszonyban van az országával? Hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak: büszke rá, hogy orosz író, mármint legalábbis olyan értelemben, hogy Gogolnak a követője (ezt gyakran írják önről) meg Nabokovnak (ami megint csak gyakori összehasonlítás), meg sok más orosz írónak az árnya is mintha megjelenne a műveiben? Egyébként pedig kik a kedvenc orosz és nem orosz írói? (És egyébként az egyébkéntben: hatással van önre Bret Easton Ellis és általában az amerikai X nemzedék?)
VP: Ezek a kifejezések manapság már nem sokat jelentenek, az egész kérdéskör a XIX. századhoz tartozik. Hogy büszke vagyok-e rá, hogy orosz író vagyok? Nem. Mint ahogy nem is szégyellem. És nem tekintem magam sem Gogol, sem Nabokov követőjének. Nem tartom érdekesnek, hogy bárkit vagy bármit is kövessek, és soha nem készítek listát a kedvenc íróimról vagy azokról, akik hatással voltak rám. Mind-ezek a kérdések az identitással függenek össze, és mint már mondtam, nekem semmilyen identitásom nincsen.
MN: A frankfurti könyvvásáron egy kerekasztal-beszélgetés során ön azt mondta, hogy a Generation `P´ nyugati recenzióiban gyakrabban találkozott a "Kurszk" szóval, mint bármi mással. Mérges amiatt, hogy a nyugati sajtó gyakran apokaliptikus képet fest Oroszországról (s esetenként az ön könyveinek a segítségével)?
VP: Nem, nem vagyok mérges, inkább mulattat. Oroszország nagyon fontos szerepet játszik a nemzetközi munkamegosztásban - egy szenvedő világ képét nyújtja, amely elengedhetetlenül fontos nagyon sok ember számára, hogy a saját üres fogyasztói életét boldogságként élhesse meg. Gyakran emlékeztet ez az iskolai haveromra, aki az ukrajnai éhínségről olvasott könyvet, miközben egy darab füstölt kolbászt rágcsált, ami különleges csemegének számított a szovjet korszakban. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja ezt, ártatlan képpel bevallotta, hogy a könyvtől jobban ízlik neki a kolbász.
MN: A regényeiben a mai történetek, a filozofikus párbeszédek és a történelmi témák sajátos elegyét találhatjuk - a Generation `P´-ben például a babiloni mítoszok játszanak fontos szerepet. Nagyon széles történelmi perspektívába helyezi korunkat, bár meglehetősen szabadosan kezeli a történelmi anyagot. Mit gondol, lehet többé-kevésbé objektív a történelem? És vezet valahová?
VP: A történelemtudomány sohasem volt képes semmit előre megjósolni, úgyhogy ez nem igazi tudomány. A legjobb változatában is csak információ, de többnyire inkább ideologizált locsogás. Lehet a locsogás objektív? Igen, csak épp nagy árat kell fizetni érte. Hogy vezet-e valahová a történelem? Nos, igen - néha egy-egy történész ösztöndíjat kap a Soros Alapítványtól.
MN: Ön a kommunista korszak vége felé kezdte írói pályáját, és abszurd képet fest azokról az évekről. De az új Oroszország képe nem kevésbé abszurd a műveiben. El tudja képzelni, hogyan alakult volna az irodalmi pályafutása, ha a szovjet rendszer nem omlik össze? Emigrált volna? Vagy disszidens íróként próbál működni? Vagy megtalálta volna a módját, hogy a Szovjetunióban kiadható könyveket írjon? Örül neki, hogy nem kell ilyesmiken gondolkodnia?
VP: Ami azt illeti, hogy a Szovjetunióban kiadható műveket írtam volna - nos, nem az jelentette a problémát, hogy betiltottak bizonyos politikai vagy esztétikai elhajlást tartalmazó szövegeket. Az volt a baj, hogy csak egyetlen szöveg publikálását engedélyezték, és minden szovjet író kénytelen volt ennek az egyetlen engedélyezett szövegnek a különböző részeit írni, függetlenül attól, hogy ők ezt minek nevezték. Az iskolai tapasztalataim már egészen korán megmutatták, hogy hiába is próbálkozom, sohasem leszek képes ügyesen másolni ezt a bizonyos szöveget, mert nem értem a mögötte rejlő logikát. Úgyhogy nem hiszem, hogy valaha is író lehetett volna belőlem a szovjet rendszerbem. Nem vagyok hős, mint Szolzsenyicin, bár nagyjából ugyanúgy, mint ő, én is gyűlöltem mindent, ami szovjet.
MN: Úgy hallottam, hogy elfogadott egy meghívást Magyarországra. Igaz ez?
VP: Nagy örömmel utaznék Magyarországra.
M. Nagy Miklós
Viktor Pelevin
1962-ben született Moszkvában. 1992-ben jelent meg első elbeszéléskötete Kék lámpa címmel, amelyért Anti-Booker-díjat kapott. Még ugyanebben az évben napvilágot látott első regénye is, az Omon Ré, amely szatirikus mese az orosz űrkutatásról (hamarosan magyarul is olvasható lesz a JAK kiadásában). Ezt a Sárga nyíl, majd A rovarok élete című kisregény követte (az utóbbi a Park kiadó gondozásában magyarul is megjelent). Oroszországban ekkor már a "legdivatosabb" fiatal íróként tartották számon, sok elemzés született műveinek "buddhista" tartalmáról (vagy tartalmatlanságáról), az orosz kritika régi élgárdája szapulni kezdte, s közben szinte semmit sem lehetett tudni róla: interjút nem adott, fényképét nem közölhették az irodalmi lapok. A Nyezaviszimaja Gazeta ebben az időben azzal vezette be egyik Pelevin-publikációját, hogy a szerzőről csak annyit tudni, miket írt eddig, valamint, hogy amikor a dalai láma Moszkvában járt, az írók Központi Házában kiválasztotta a tömegből Pelevint, odament hozzá, és kezet fogott vele. Bár interjút nem adott, a Lityeraturnaja Gazeta többször közölt részleteket azokból az internetes beszélgetésekből (chatekből), melyeket Pelevin az olvasóival folytatott. A külföldi sikert az 1987-es Csapajev és Puszta című regénye hozta meg számára, amely The Clay Machine-Gun címmel Amerikában is megjelent; ezután valamennyi művét lefordították angolra, s a New Yorker közölte a fényképét a hat legígéretesebb fiatal európai író egyikeként. A Generation `P´ - mely sokak szerint eddigi legjobb regénye - 1999-ben jelent meg.
