Magyar Narancs: Verseidben feltűnően gyakran bukkannak fel távoli helyek és kultúrák. Ugyanakkor ez nem egzotikumként jelenik meg.
Lanczkor Gábor: Épp ez lett volna a cél, hogy a vers ne képeslap legyen. Mindig szándékom volt, hogy azt az idegenségélményt, ami egy külföldi város - mondjuk London, Róma, Ljubljana, ahol éltem -, valahogy kössem az otthonhoz, az ismerthez, hogy ne lógjon a levegőben. Indiában, Dardzsilingben például Kőrösi Csoma sírja érdekelt leginkább, a National Gallery és a Tate Modern képeit játékba hozó Vissza Londonba portrésorozatában pedig az a Dürer-kép is szerepel, amelyet a tudvalevőleg magyar apjáról készített, és amelyről Márai is írt, van tehát (magyar) irodalmi előélete. Emellett ott van még a könyv egyik sarkkövének szánt rövid vers a Goya-ciklus végén, mely egy verskéziratnak a kemenesaljai Ság-hegy kráterébe való elásásáról szól.
MN: Ez jellemző, mármint, hogy mennyi kultúrtörténeti anyagot megmozgatsz akár egy egészen rövid versben is. Nem félsz attól, hogy a vers mintegy múzeummá válik, vagy egyszerűen túlzsúfolt lesz?
LG: Tartottam tőle, de amikor eljutottam ennek a jelenségnek a belátásáig, igyekeztem tenni ellene. A London-könyvben néztem szembe legerősebben a kérdéssel: akkor belementem ebbe teljes mellszélességgel, ugyanakkor igyekeztem végletesen szubjektivizálni mindazt, amiről írok. Az úgynevezett kultúrtörténeti hordalékot feloldani a saját életemben. Így ezeknek a "képleírásoknak" a nagy része nem is olvasható hagyományos ekphrasziszként, sokszor gyakorlatilag semmi közük a festményekhez. A most készülő kötet - talán ellenhatásképpen - hangsúlyosan "hazai" témájú: Kemenesaljáról és a Ság-hegyről írok, ahonnan a családom származik. De itt sem tudok, és nem is akarok kitérni ezek saját kultúrtörténete, mondjuk Berzsenyi vagy a hegyen felállított Eötvös-inga elől.
MN: Az is jelentéses, hogy az expliciten megjelenő hagyomány nálad inkább a régiség, a reneszánsz és a barokk, és nem a modernség, a 20. század.
LG: Ez így talán túlzás, de az biztos, hogy a mai költői közbeszédet is részben meghatározó nyugatos, újholdas hagyománnyal nem tudok mit kezdeni, sőt kifejezetten károsnak tartom, hogy ezt a számomra életképtelen, merevhalott Babits-Kosztolányi-Nemes Nagy-vonulatot sokan ennyire erőltetik ma is. Hogy a bel cantót olyan magától értetődően és reflektálatlanul alkalmazzák, mintha csak 1948-ban élnénk, mintha közben nem lett volna Petri és Tandori, hogy csak két csúcsát említsem a jéghegynek.
MN: Ez azért furcsa, mert éppen e nyugatos- újholdas szerzőkhöz szokás kötni egyfajta formakultuszt, te pedig mégiscsak azon kevés fiatal költők közé tartozol, akiknek vannak elképzeléseik a kötött formáról.
LG: Nem látom be, miért ne lehetne ezzel valamit kezdeni. Írok kötött szövegeket, de prózaverset is, és van olyan, amikor a forma szétbontása lesz belőle. De valóban számos olyan kísérlet van, ami ettől eltérő utakon próbálkozik, izgalmasak például Krusovszky Dénes szilánkos szerkezetei, ahol csak a nagyobb ívek tartják össze a verset, vagy Győrffy Ákos költészete, akit talán a legközelebb érzek magamhoz a kortársaim közül. Kedvemre való Nemes Z. Márió poétikai kísérletező kedve is. Persze ez a dolog ennél jóval összetettebb, nem csak forma vagy nem forma kérdése.
MN: Nem vagy tagja semmilyen csoportosulásnak, ami fiatal költőnél manapság szinte kuriózumszámba megy.
LG: Az "irodalmi élettől" kiver a víz, riaszt a szalonok kollektív onanizálása, tehát igyekszem is kimaradni belőle. Nem dafkeségből - van, akinek ez jól áll, és jól csinálja, engem viszont nem érdekel. De természetesen vannak íróbarátaim, néha elmegyek felolvasni, és a tanulmányaim is ide kötnek: jelenleg a szegedi egyetemen vagyok PhD-hallgató, ahol egyébként a már említett témákkal foglalkozom: verstant tanítok és Kassák, Somlyó György és Tandori képleíró verseiről írok disszertációt mint az ekphraszisz három lehetséges válfajának példáiról.
MN: Képek a következő kötetedben is lesznek.
LG: A könyvhétre jelennek meg Federico megszökött címmel a Lorca-átirataim a Stádium Holdudvar Könyvek sorozatában, ahol minden könyv egy-egy klasszikus életműhöz kapcsolódik, és képek is kísérik. A Lorca-versek szubjektív hozzányúlások, két kései ciklus alapján, amelyek nagyjából kimaradtak a hazai Lorca-divatból. Míg a London-könyvben nagyon hangsúlyos volt a képzőművészeti utalásrendszer, és épp ezért nem volt illusztrálva, addig itt a szöveg és képek között nem lesz direkt kapcsolat. A Kalligram szerkesztőjével, Mészáros Sándorral pedig egy Néri Szent Fülöp csodatételéről szóló kisregényt csiszolgatunk, amely megint csak időben távoli téma, de igyekszem elkerülni a historizálást, a közhelyes "korfestést". Egyúttal, mint ahogy a London-könyvben az azt megelőző verseimben már számos helyen felbukkant képzőművészetnek a magánéletemhez való kapcsolatát igyekeztem tudatosan szétírni, itt az eddigi három könyvemben szintén meglehetős hangsúllyal megjelenő vallásossághoz való viszonyomat szerettem volna egy kicsit megpiszkálni, már ami a mindennapjaimban való helyét és szerepét illeti. Mindez a kisregény esetében persze sokkal inkább csak egyfajta személyes tét, magában a szövegben nem történik direkt utalás rá. Dolgozom egy valószínűleg nagyobb lélegzetű versanyagon is, amiről beszéltünk, az egykori és a kibányászott gyomrú Ság-hegyről, mint megint a történelem előtti önmagát modellező vulkánról, aztán Kőrösi Csoma sírjáról, és talán a két téma összefüggéséről. Ebben a könyvben három nagyobb ciklus lesz, a középső már megvan, a másik kettő még alakul. Ez most így épp elég.
