1970 óta működik a világ színpadain, legutóbb viszont Bernhard Schlink A felolvasó című regényét alkalmazta mozivászonra - a film egy hete nálunk is látható. Az órák, a Végzet, a Bőség, a Wetherby, a Via Dolorosa, a Licking Hitler, az Amy világa West Enden, Broadway-n és Hollywoodban egyként járatos szerzőjével a Berlinalén beszéltünk.
*
Magyar Narancs: A felolvasó készítése közben meghalt mindkét producer, Anthony Minghella és Sydney Pollack. Milyen szerepük volt a film kidolgozásában?
David Hare: A regény jogai nyolc évig hevertek Minghellánál. Amikor felismerte, hogy ezt a filmet mégsem ő fogja megrendezni, felhívott. Nekünk adja a lehetőséget, egy feltétellel: ha egy éven belül forgatunk. Anthony úgy érezte, cserbenhagyta az írót, Bernhard Schlinket, aki állandóan rágta is a fülét. "Hol a filmem, hol a filmem?" De én is sokáig nyaggattam őt: "Sosem fogod ezt megcsinálni, mert a te szintedhez képest ez túl kicsi projekt. Az angol beteg után te már David Lean-országba tartozol.
MN: Küzdenie kellett, hogy keresztülvigye a saját ötleteit?
DH: A küzdelem nem a legmegfelelőbb szó. De sajnos az ilyen típusú filmek költségvetésüknél fogva rengeteg egyeztetést igényelnek, mert egy rakás (pénz)ember vesz részt bennük, és mindegyiknek világos elképzelése van arról, hogyan kell kinéznie a filmnek.
MN: Sokan felrótták önnek és Stephen Daldry rendezőnek, hogy nem elég szigorúak a hősnővel.
DH: Ott kell kezdenem, hogy Bernhard Schlink minden erejével azon volt, hogy angolul készüljön a film. Egyáltalán nem akarta, hogy német nyelvű legyen. A németek úgyis betéve tudják a könyvet. Azt akarta, hogy a világ minden táján láthassák ezt a sztorit, olyan nézők is, akik alig tudnak valamicskét Európa huszadik századi történelméről, például Afrikában vagy Ázsia egyes részein. Nekem e kétfajta publikum között kellett egyensúlyoznom. Nyilvánvaló, hogy a regény alappilléreit két felfedezés alkotja: az egyik, hogy a hősnő, Hanna háborús bűnös, a másik, hogy analfabéta. Sydney Pollack például nagyon rajta volt, hogy ha a hősnőnk inkább vállal huszonöt év börtönt, csak azért, hogy ne derüljön ki róla, hogy nem tud olvasni, az öt év helyett, amit a beismerése esetén kapna - akkor ennek a választásnak valóban érthetőnek és átérezhetőnek kell lennie a nézőnek. Mert hiába beszéltünk analfabétákkal, akik egyből rávágták: "Én is gondolkodás nélkül ezt választanám", csak hogy ne tudódjon ki a szégyenük - az átlagnézőnek ez nem magától értetődő.
MN: Akarta, hogy Hanna Schmitz-cel végül együtt érezzünk?
DH: Azt mindenképpen akartam, amire Louis Malle is törekedett a Lacombe Lucien (1974) és a Viszontlátásra, gyerekek! (1987) című filmjében: megmutatni, hogy a háborús bűnöket nem feltétlenül egy külön faj követi el, amit szörnyetegnek hívunk. Hanem gyakran olyan emberek, akik beszorultak a gyilkoló gépezetbe. Ha megnézzük, mi folyik ma Zimbabwéban, egyértelmű, hogy Mugabe egy fenevad, de az emberek, akik bottal halálra vernek másokat, nem egytől egyig azok. Ez persze nem menti fel őket semmilyen felelősség alól. Csupán annyit mondunk: nem vezet sehova, ha démonizálunk embereket. A döntések súlya és komplikáltsága, amelyekkel a 30-as évek német emberének szembe kellett néznie, minden németnek érthető. Ám a világ többi része dönthet úgy, hogy neki nem érthetők ezek a döntések. Hanna maga is ilyen: úgy hal meg, hogy nem fogta fel, mit tett. Se megbánni, se megérteni nem tudja tetteit. Így okulni sem tud belőlük. Az a nő, aki Abu Ghraibban kínozta a foglyokat, ugyanazokat az érveket hozta fel, mint a háborúban részt vevő német polgárok, hogy ez egy jó munkalehetőség volt, és senki sem képes megérteni, milyen nyomás alatt álltam, a börtön falai közt ez volt a módszer, nekem is ezt kellett követnem stb.
De végül, hogy a néző milyen véleményt formál Hannáról, ennek szabadságát meghagyjuk neki. Bernhard is ezzel a módszerrel élt a regényben. Sokan azt olvasták ki belőle, hogy hitvallás az olvasás, az olvasni tudás hatalma mellett. De nekem éppen az a legborzongatóbb pillanat, amikor kiderül, hogy Hanna a koncentrációs tábor leggyengébb foglyát hívta be magához, hogy olvasson neki. Az olvasás szerepe mind a regényben, mind a filmben kétélű. Az olvasás metafora, amelynek természete állandóan változik a történet során. Schlink nem keveri össze az írástudatlanságot a morális tudatlansággal. Ha így lenne, irtó egyszerűen fel tudnánk menteni Hannát. De Schlink egy percig sem állítja azt a művében, hogy ó, szegény, azért járt pórul, mert analfabéta, bezzeg, ha tudott volna olvasni, mennyire más lenne minden!
MN: Amerikában megbotránkoztak a szexjeleneteken. Felnőtt nő és kamasz fiú egy ágyban...
DH: Nem gondolja, hogy európai mércével ezek a jelenetek nagyon is enyhék? Szerintem az amerikaiak puritanizmusa teljes mértékben mondvacsinált. Ahogy él náluk a legenda, hogy minden német, aki részt vett a második háborúban, szükségszerűen gonosz, és minden áldozat hibátlan, úgy a meztelenséget is hasonlóan ütődött, együgyű módon kezelik. Nem hajlandók rá, hogy mindent alaposan megvizsgáljanak az életben. Az utóbbi években ők maguk is sárosak voltak háborús bűnökben, de azzal sem akarnak szembenézni.
MN: A 80-as években filmeket is rendezett, a Wetherbyért huszonkét éve Arany Medvét kapott. Miért hagyott fel a rendezéssel?
DH: Elérkeztem oda, amikor el kellett döntenem, filmkészítő akarok lenni vagy drámaíró. Lehetett volna belőlem brit filmrendező, de ellene szólt, hogy a filmjeim egyre gyatrábbra sikerültek. A legtöbb filmrendező pályája ilyen ívet ír le. Stephen Frears mondta, amikor az első tévéfilmemmel elhoztam minden díjat: "Nyugi, csak mázlid volt. Beletrafáltál. Most jön a dolog rázósabb része: meg kell tanulnod, hogyan kell filmet csinálni. Megalázó folyamat!" Igaza volt. A legtöbb filmrendező csak idővel jön fel ismét arra a szintre, ahol az elején volt. Ez Frearsre is áll. Megcsinálta a Gumshoe-t (1971) aztán rájött, hogy nem tud semmit, elszegődött a televíziózásba, hogy kitanulja a mesterséget. Összes színházi haverom, akik megpróbálkoztak a filmezéssel, szörnyen nagyot hasaltak. Nem hiszem, hogy a filmrendezés és a drámaírás összeegyeztethető. Két-három évnyi munkát kell beleölni egy moziba, és annyi mindenkivel kell kapcsolatban lenni, finanszírozókkal, hogy emellett lehetetlenség kreatív írónak maradni. Martin McDonagh (Erőszakik) felhagyott az írással, most már csak rendez.
MN: Az órák után ez második filmje Stephen Daldryval, de munkakapcsolatuk évekre nyúlik vissza.
DH: Stephen őrületbe kergeti az embert, mert mindent megrág, újraértelmez. Nagyon jól ismerjük egymást, még rendezett is engem: bár nem vagyok színész, magam adtam elő az izraeliek és palesztinok viszonyáról írt monológomat. S most újra színpadra lépek egy Berlinről szóló ötvenöt perces monológommal. 1974 óta járok ebbe a városba, sokan mondják: "Hát nem csodás ez a hely?" Ja, biztos, de nekem sosem sikerült megértenem. Erről szól a monológ; a második része pedig az izraeli-palesztin kérdést feszegeti. Mert ott éppen most húznak fel egy falat. Itzhak Rabin ötlete volt - akire mindannyian úgy gondolunk, mint nagy béketeremtőre, úgymond a falak lerombolójára.
MN: Elvinné az előadást Izraelbe?
DH: Tényleg azt akarja, hogy feleljek erre? A válaszom: nem! Mert korábbi ilyen tárgyú darabomnál, a Via Dolorosánál azt tapasztaltam, hogy lehetetlen ugyanakkora nyilvánosság előtt szerepelni mindkét térfélen. Hiába szeretnénk úgynevezett "vegyes" közönség előtt játszani, amikor arra a darabra megkaptam a menetrendet, négy előadás volt benne Izraelnek, kettő a palesztinoknak. Lezajlott a négy izraeli előadás, aztán előálltak azzal, hogy ezután biztonságiak kellenek. "Fegyveres őrök a színpad szélén." Na, ebbe én nem megyek bele. Lefújva. Ez történt az izraeli Daniel Barenboimmal. Azzal indult, hogy "koncertezünk Tel-Avivban, a következő estén meg Ramallában". Rendben lement a koncert, de jöttek a szervezők, és ugyanazt mondták neki, mint nekem. Az az előadás is elmaradt.
