Képzeljük el, ahogy Sir David Attenborough hősiesen ugrándozik New York felhőkarcolóin egy csapat elszabadult afrikai elefántot üldözve, majd egymaga megfékezi a megvadult állatokat, s végül még a mutatós amerikai bevándorlási hivatalnoknő szívét is elnyeri, aki a film elején megpróbálta kitoloncoltatni, mert pár szurikátát akart becsempészni az országba.
A Legendás állatok és megfigyelésük – a Harry Potter-univerzum kis Brehmje – megfilmesítése hasonlóan különös próbálkozás. J. K. Rowlingnak is csak halovány elképzelései voltak arról, hogyan is lehetne egy enciklopédiát filmre alkalmazni. A legjobb módszer, ha a bevált receptnél maradunk. Van három barát: az egyikük minden, csak nem hőstípus és mégis azzá válik (Göthe Salmander, a varázs-zoológus), a másik meg esetlen, mindig háttérbe szoruló szárnysegéd (Jacob Kowalski, a mugli pék) és egy stréber barna lány, aki mindig aggódik (Tina, az auror). Van egy Voldemort-pótlék is, aki egyik híres színészből egy másikká változik.
A cselekményt illető tanácstalanság nem jelenti azt, hogy a filmnek ne lennének erényei. Az egyik mindjárt a helyenként kellemesen sötét tónus és a társadalomkritikus kitekintések. A varázslók a muglik felől nézve többrétegű kóddá válnak: lehetnek rejtőzködő queerek, akik láthatatlan szubkultúrát alkotnak a 20-as évek New Yorkjában vagy afroamerikaiak, akik másodrendű állampolgárként, szegregáltan élnek Amerikában.
Nem annyira rossz darab ez, de lehet, hogy mégis tartani kellene magunkat a „nincs több Harry Potter-film” elvhez.
Forgalmazza az InterCom
