Magyar Narancs: Pályakezdőként rögtön több díjat kaptál, és azóta is begyűjtöttél még néhányat. Ez a siker inkább örömöt vagy ijedséget ébresztett benned?
Hámori Gabriella: Sosem éreztem sikert, de nem is lett volna rá időm, mert mindig dolgoztam. A siker inkább abban nyilvánul meg, hogy az egyik munka után mindig jön a következő. Ami pedig Magyarországon a sikerrel együtt jár, azt nem használtam ki: nem jelentem meg különféle helyeken, partikon, ünnepeken, ahová meghívtak. De az ilyesmitől ösztönösen menekülök; ez megváltoztat valamit az emberben. Egyet szeretek nagyon: jó fotóssal divatanyagot készíteni, és hogy gyakran fotóznak, azt az ismertségnek köszönhetem.
MN: Meglep, hogy azt mondod, nem érzed a sikert - ha lenne egy sikerlista színházi és filmfőszerepek, díjak alapján, a magyar színésznők közt biztosan az élbolyban lennél.
HG: Én valahogy másképp működöm. Nem véletlen, hogy most le tudom állítani ezt az egészet, és úgy érzem, hogy ha kell, lesz bennem annyi lelkierő, hogy akár még a szakma nélkül is kibírjam egy ideig. Vagy ha erre nem is lesz szükség, csak azt és csak annyit játsszak, amit és amennyit szeretnék. A profizmusnak csak attól a részétől tartok, ami a bulvárral jár együtt, vagy azzal, hogy a színész elkezd panelekből építkezni - de attól nem, hogy egy új szöveget egyre tapasztaltabban, szabadabban tudok elolvasni, értelmezni. Sőt ez a része nagyon hasznos: most másodszorra tanítottam Balatonföldváron 10-18 éves korig gyerekeket, a tavalyi és az idei tábor is meghatározó élmény volt. Ez a "profizmus" segít abban, hogy huszonöt fiatal ember ne ijedséget, hanem kíváncsiságot hozzon ki belőlem: nem a színésznevelés érdekel, hanem az, hogy hogyan lehet a színházon keresztül kibontani a személyiségüket, fejleszteni a kommunikációs készségüket és a kreativitásukat. Ez sokkal jobb nyári elfoglaltság, mint mondjuk közönségfilmeket forgatni.
MN: Megbántad a közönségfilmjeidet?
HG: Nem mindegyiket. De ezek sokszor pont azt hozták magukkal, amit kerülni próbáltam: a bulvárt. Szeretek beszélni a szerepeken keresztül arról, ahogyan a világot, az embereket látom. Úgy érzem, vesztegetem, pocsékolom az időmet, ha olyasmit forgatok, ami nem ad erre módot - de ha a forgatókönyv lehetőséget ad rá, akkor örömmel forgatok. Nemsokára elkészül Bergendy Péter Vizsga című filmje Nagy Zsolttal, Kulka Jánossal és velem; ez igazán jó munka volt, ahogy David Michalekkel a Lincoln Center számára készült film is New Yorkban (a Portraits In Dramatic Time című kísérleti filmnek nemrég volt a bemutatója a Lincoln Center Festivalon - K. B.). Ilyen esztétikájú filmben, ilyen stábbal még soha nem dolgoztam. Éppen ezt keresem.
MN: A színházra nem igaz, amit a közönségfilmekről mondasz?
HG: A színház teljesen más. Láttál előadásokat az Örkényben? Akkor tudod, hogy az egy nagyon megbízható színvonalú hely. Képzeld el, hogy az ember mögött ott van egy ilyen hely, és közben olyan filmeket forgat, amelyek ezzel egyáltalán nem állnak összhangban, amelyek egyszerűen nem fedik azt a színvonalat. Szeretném ezt kiegyenlíteni.
MN: Nagyon sok filmben és nagyon sok színházi előadásban játszottál - sosem kellett végleg dönteni közöttük?
HG: Nem, de nem is akartam; ugyanakkor Magyarországon filmből nem is lehet megélni. És bár az Örkényben más színházakkal ellentétben júniustól októberig, néha novemberig nincs fizetésünk, rájöttem, hogy anyagi okokból filmet csinálni semmi értelme nincs, mert azt a filmet nem fogom úgy szeretni, sosem lesz a sajátom, szégyen marad utána, ha másokban nem is, bennem igen. Hogy most mi lesz a filmezéssel, végképp nem tudom; a barátaim sok filmes ígéretet kaptak, de most senki sem forgat. Pedig mennek el a szép évek - az évek a szép színésznők arca fölött.
MN: Viszont az Örkény Színház elég megbízhatóan működik.
HG: Teljesen, szerencsére. Más kérdés, hogy egy felnőtt embert nem elégíthet ki, hogy egyfolytában egy társulatban van, mert bezáródik. Egy társulat iszonyatos védelem a színésznek, nem felelős állapot: mindig lesz valahogy, mindig ki van írva a neve a próbatáblára, mindig dolgozik valaki a fejével. A színésznek pedig nincs más dolga, csak hogy jól odategye magát, hogy jól játsszon, és hát az is, hogy közben elégedetlenkedjen, amiért nem figyelnek rá eléggé. Ez a színházi munka természetéből adódik.
MN: A legtöbb színész ilyenkor egyszerűen csak társulatot vált, vagy elmegy szabadúszónak.
HG: Egy időre ezzel is meg lehet oldani a dolgokat. Bár az interjú előtt mondtam neked, hogy nem nagyon szeretnék még a Los Angeles-i és más külföldi munkákról beszélni, meg nem is akarok kampányolni ezzel, azért mégis megkerülhetetlen, hogy elmondjam, miről van szó, hogy miért hagytam ott mindazt, ami mégiscsak nagyon szépen ment, vagyis ha jött egy munka, az hozott egy másikat, és sok rendező meg szeretett velem dolgozni. Nem mennék el más országba, ha itthon is lenne egy elképesztően izmos filmipar, ahol sok különbözőféle film készülhetne - akkor megtalálnám itt is a rendezőimet, ahogy a színházban is kialakult, hogy kik azok, akikkel a legjobban tudok dolgozni. De itthon nincs ilyen, és ritkaság, hogy az ember pont olyasmibe csöppenjen bele, ami tényleg igazán jó. Pont amikor ezeket átgondoltam, megtalált egy amerikai menedzser, egy elképesztően érzékeny, szinte európai gondolkodású ember - már túl vagyok egy munkán, és úgy tűnik, hogy lesz következő is. Õ elvitt egy olyan amerikai menedzsmenthez, ahol nagyon sok európai színész és rendező van - ott szinte nem is kellett kifejteni, mert tök pontosan értették, hogy milyen az, amikor az országodban már a fejed fölött van a mennyezet.
MN: Mondod, hogy ha izmosabb filmiparunk lenne, maradnál - ez azt is jelenti, hogy jöhetne akármilyen jó színházi ajánlat, az nem számítana?
HG: Én még mindig az Örkény társulatához tartozom, és ez nagyon megnyugtató érzés; akkor is megvan a hátterem, ha New Yorkban vagy Londonban dolgozom. Biztos vannak még olyan színházak, ahol örömmel tudnék dolgozni, de már elértem, amit el lehetett. Azért hagyom ott a színházat, mert bár amikor játszottam, azt teljes erőbedobással csináltam, de elkezdtem hétköznapiasan, rutinszerűen gondolni az egészre, hogy jó, akkor ugyanez lesz jövőre is meg azután... Szerintem ez teljesen normális - bárkinek mesélem külföldön, azonnal megértik -, ahogy az is, hogy mielőtt az ember gyereket akarna szülni, még elmenjen körülnézni a világban. Közben egyre jobban fáj a szívem attól, ahogy most, itt a kultúrával bánnak, hogy egyáltalán nem fontos, hogy nincs a fősodorban; és fáj a szívem az életünk miatt is - ez nem önsajnálat, hanem kétségbeesés. Annyira várom, hogy a kultúra ne játszmák terepe legyen, hanem teljesíthesse a feladatát: hogy tisztább embereket neveljen. Ez innen távolabb miért működik?
MN: Nehéz volt megválnod a szerepeidtől?
HG: Ezt volt a legnehezebb túlélni. Mint az eleven hús, az emberhez tartoznak - még akkor is, ha az ember közben nem érzi, mert napi szinten csinálja. Amikor az utolsókat játszottam, akkor vettem csak észre, hogy milyen természetessé vált az az elképesztő szeretet, amit a tapsrendben a közönség felől érezhettem Az üvegcipőnél, a Kasimir és Karolinénál, vagy főként A műselyemlány című monodrámánál. Észrevétlen, de mégis fontos táplálék volt ez nekem - nem is az, hogy szeretnek, hanem hogy értik, amit csinálok. És azt sem tudtam korábban, hogy ennyire kötődöm néhány emberhez a társulatból.
MN: Mondtad, hogy a filmekben mindig ugyanazt várták tőled. Ezt a színházban nem érezted?
HG: Nem, színházban nagyon sok mindent csinálhattam. Mácsai Pál - akinek a legtöbbet köszönhetek - mondta, hogy nagyon örül, hogy kipróbálom magam máshol is, csak arra figyeljek, hogy olyanokkal dolgozzak, akik látják, hogy van bennem humor is, intellektus is, sokféle módon tudok közreműködni, nem csak mint szép, helyes lány.
MN: És mi a helyzet a Vígszínház Ványa bácsijával, ahová Jelena Andrejevna szerepére hívtak meg? Róla vagy tizenötször elmondják a drámában, hogy mennyire szép, bájos, gyönyörű.
HG: De ő nem eszményi nő, az ő szépsége csak viszonylagos, ő csak a környéken számít annak - ez sokkal érdekesebb. Jelena egy olyan lény, akit mindenki tökéletesen harmonikusnak lát, és ez a harmónia a férfiakat irritálja; persze, mert ez nem igazi egyensúly, csak kompromisszum az élettel, telis-tele vággyal, kétellyel, keserűséggel. A bemutatón még csak a kontúrjai voltak meg, a végére sikerült eljátszanom - már nem lesz többet műsoron. Az én fejemben a Ványa bácsi úgy kerek, ha ezek a férfiak nem ötven, hanem harmincöt év körüliek. Úgy keseregnek az elmúlt lehetőségek felett, mintha az egy pillanattal ezelőtt lett volna, és képtelenek feldolgozni, hogy nem jött össze nekik. Ez akkor igazán tragikus, amikor fiatal emberekről van szó. Mert amikor az ember mászkál a pesti éjszakában, és a romkocsmákban beszélget a barátaival, azt látja, hogy ilyen emberek mozognak az én korosztályomban is. Kétféle emberrel találkozom: az egyik teljesen ösztönösen megy a vágyai után, a másik meg egyik napról a másikra azt gondolja, hogy minden jó, de igazából már nem mozdul előre. Nem tudnak alkotni, a művészi kérdéseket megfojtja a kenyérprobléma, és nem tudnak működni az ambícióik.
MN: Féltél, hogy nehogy az utóbbi csoportba kerülj?
HG: Azt láttam, hogy mindkettőre van esélyem.
MN: Szóval a színházban nem érezted soha, hogy "szép, mosolygós lánynak" tartanak?
HG: Nem, mindig azt éreztem, hogy látják az összes hibámat és erényemet, és annak kezelnek, ami vagyok. Néha éreztem, hogy egyes kollégáim azt hiszik, el vagyok szállva magamtól, pedig sok olyan dolgot, ami ennek tűnhet, esetleg vívódásból, szorongásból csinálok. A társulatban sokat tanultam arról, hogy hogyan lehet alkalmazkodni másik tizenhat emberhez annak dacára, hogy magamnak való ember vagyok. Szeretek csevegni, de a mélyebb dolgaimról hallgatag vagyok, csak néhány embernek vagyok képes elmondani őket.
MN: Pedig azt hinném, egy színésznek folyamatosan fel kell tárulkoznia.
HG: A színpad teljesen más. Ott pont az a lényeg, hogy mennyit mond el az ember magáról.
MN: Milyen szorongásokra utaltál az előbb?
HG: Például későn szeretek beérni a színházba, és későn szeretek átöltözni, pedig korábban pont az ellentéte voltam; korán értem oda, és a kezdésig szétizgultam az agyam. Látod, az interjúról is elkéstem - van az életben egy folyamatos csúszásom, mindig is lesz, és ez annyira nyilvánvaló, hogy már nem is szégyellek róla beszélni. Annyi mindent szeretnék egyszerre csinálni, és gyarapszik azoknak az embereknek a száma is, akiknek legalább egy sort kéne írnom, mert ha nem, megbántódnak. Érdekes, hogy amikor elmentem másik országba, ez megszűnt, sokkal egészségesebb volt a reggeli magányos ébredés is, nem nyúltam egyszerre a telefonért és a számítógépért, hanem meghagytam mindennek az idejét. Attól, hogy lejöttem a térképről, azt éreztem, hogy végre lehet élni. Gyerekkoromban, bár volt társaságom, nem gyűjtöttem a barátokat, és nem is volt igényem rá, tök jól ellegózgattam magamban. Gondolj bele, egy ilyen ember van egész életében arra kényszerítve, hogy csillogjon, ragyogjon, hogy mindig mondjon valami biztatót, kedveset vagy érdeklődőt - ez nem megy folyamatosan. A legszebb pillanataim olyankor vannak, amikor pár évente eltűnök valahová tök egyedül, olyan helyre, ahol nincs térerő. Legutóbb Portugáliában mászkáltam egy hegyen, az egyik tavat kerestem, és egy bácsi a tehéncsorda mellett berakott a vontatós kocsijába, ott zötykölődtem az úton a tejesköcsögök között. Ráadásul a bőröndöm is eltűnt, egy farmerem volt egy pólóval - ezt szeretem, visszamenni nullára. Most is azt érzem, hogy eléggé fel van kavarodva minden - ilyet kéne csinálni most is.
