Magyar Narancs: Operatőre, Chris Doyle egyszer azt próbálta beadni nekem, hogy forgatókönyv nélkül dolgoznak, kinn a helyszínen találják ki, hogy mit csináljanak. Mi az igaz ebből?
Wong Kar Wai: A fele se'. Õ talán improvizál, én soha. Mindig előre elvégzem a házi feladatomat. De talán annyi igazság mégis van a szavaiban, hogy amikor nekikezdünk a filmnek, tudjuk az elejét, de a végét nem. Fejezetről fejezetre haladunk, lépésről lépésre építjük fel a filmet, és hozunk döntéseket. Mert ugye minden fordulópontnál több opció létezik... Egyedül Az idő hamvainál (1994) tudtuk, hogy mire megy ki a játék. Az egy regényen alapult, de mi az évekkel korábbi előzményeket vittük filmre, létrehozva a főszereplők fiatalkori mását. De a dolgok végkifejletét mégiscsak ismertük a könyvből.
MN: Előfordul, hogy annyira hanyagolja a történetmesélést, hogy egy-egy filmjét mindössze egy karakterből, vizuális motívumból vagy hangulatból kiindulva építi fel?
WKW: A My Blueberry Nights egy képből bontakozott ki. Egy nőt láttam magam előtt, aki azon vacillál, vajon átmenjen-e az úttesten.
MN: De amikor a finanszírozók nemzetközi gyülekezete adja össze a pénzt, nem kell egy világosan felvázolt sztorit felmutatnia papíron?
WKW: Nekem? Nem. Nézze, nagyon is sok papírlap van a kezünkben a forgatáson, de a forgatókönyv sosem egyezik azzal, ami a kész film. Referenciapont abban a kalandban, hogy megpróbálunk rájönni, merre megy a film.
MN: Valahányszor Hongkongban járok a filmfesztiválon, mindig ön és a filmjei jutnak eszembe. Felesküdött rá, hogy megénekli a város emberi sorsait?
WKW: Tagadhatatlan, a körülöttem lévő emberektől szerzem a történeteimet. Arra treníroztam magam, hogy képes legyek befogadni mások tapasztalatait, és érdekes képeken előadni az élményeiket.
MN: A filmtörténet nem is ad ihletet?
WKW: Nem tudom. Anyám hétéves koromtól szinte mindennap elcipelt a moziba, úgyhogy bajosan állíthatnám, hogy nem hatottak rám a filmek.
MN: Reklámfilmekben is nyomul. Ott is szabad kezet kap, mint a játékfilmjeinél?
WKW: Általában úgy keresnek meg, hogy tetszett nekik az egyik filmem, és valami hasonlót szeretnének a reklámjukba.
MN: Gondolta volna, hogy egy nap valóságos márkanév lesz?
WKW: Nem. Hét évig dolgoztam forgatókönyvíróként Hongkongban a 80-as-90-es évek fordulóján. Nagyon élvezetes periódusa volt az életemnek. Mindenféle műfajban kipróbáltam magam, akciófilm, thriller, vígjáték. Akkoriban elég könnyű volt megvalósítanunk az elképzeléseinket filmen. Nagyon lazák voltunk, nem kellett túlságosan komolyan vennünk magunkat. Következésképp üzengetni sem akartunk a nézőknek.
MN: Vannak kritikusok, akik romantikus filmesként skatulyázták be önt.
WKW: Engem nemcsak a szerelmi viszonyok érdekelnek, hanem tágabb értelemben az emberi kapcsolatok. Vágyak, elvárások, visszautasítások. Nem tartom magam romantikusnak.
MN: Mondhatjuk, hogy történetei a ki nem élt szerelmek, a beteljesületlen vágyak körül mozognak?
WKW: A 2046 sok mindent megmagyaráz ebből a szempontból. Minden az időzítésen múlik az életben. Ha te vagy a megfelelő ember a másiknak, de életetek rossz pontján találkoztok, nem biztos, hogy működni fog a kapcsolat. De az is megtörténhet, hogy nem a megfelelő emberek vagytok egymásnak, mégis a megfelelő pillanatban kerültetek össze, és csak működik köztetek valami. Az is előfordul, hogy találkozunk, de a kellő pillanatban nem lépünk. Túlnépesedett világunk tele van emberekkel, mégis csak néhány számít közülük igazán. Ez nem jelenti azt, hogy azt sulykolnám a nézőkbe, milyen kevés választásuk van. De a legfontosabb, hogy nem szabad elszalasztani a nagy alkalmat.
MN: Amikor zsűrielnök volt Cannes-ban, a fiát is magával vitte, s a Carlton bárjában néztek focimeccset a tévén. Mit tud a fia a filmjeiről?
WKW: Elmondása szerint tíz percet látott belőlük. Összesen, mindet együttvéve!
MN: Az alkotásait gyakran hangulatfilmeknek nevezik.
WKW: Nem hinném, hogy ez a helyes kifejezés. Én inkább ízről beszélnék. A film utóízéről. És ez a lehető legabsztraktabb dolog, amit létrehozhatunk. Gondoljon csak bele, ha egy jó ebéd után el kell magyaráznunk valakinek az ízeket, vagy egy zenehallgatás után a muzsikát, roppant absztrakt dolgot próbálunk megragadni. A mozizás lényege totál absztrakt. Nem az a fontos, milyen történetet mesélek el a nézőnek, hanem hogy miként hat rá a művem. Milyen utóízt kelt benne.
MN: A nézőben keltett "utóíz" nem függ össze a hangulattal?
WKW: Nem függ. A hangulat nekem valami külső dolgot jelent. Az (utó)íz belső, internális valami. Olyannyira, hogy ugyanaz a zenemű vagy film különféle alkalmakkor különféleképpen hat ránk.
MN: Témánál vagyunk: az időzítés?
WKW: Pontosan, barátom. Pontosan.
